Normafa - sokszor volt ez a kezdő kép a Fortepanon. Ha beírjuk a keresőjébe, most is egy 1900-ban készült, lírai hangulatú fotót dob fel két kislánnyal és egy öreg bükkel. Ma, ha a budapestiek meghallják a Normafa nevet, azonnal a népszerű kirándulóhely ugrik be nekik. Mi a Normafa? Milyen történetek fűződnek hozzá? Kíváncsivá tett a dolog, és utánaolvastam.
A Normafa a leírások szerint a a Sváb-hegy csodaszép, kellemes kilátópontja, amely a Hármaskút-tetőn át összeköti a Sváb-hegyet a János-heggyel. Erdős, fás részekkel tarkított hely, ahová szívesen járnak a budapestiek levegőzni, piknikezni, sétálni, a gyerekekkel játszani. Télen pedig szánkózni és síelni. Túlzás nélkül mondhatom, hogy 200 éve népszerű kirándulóhely.
És nem csupán a szimpla kirándulók imádták. Az eltelt két évszázad során festők, írók, költők, színészek és más művészek is szívesen jártak ide. Pihenni vagy akár ihletforrásért.
"A Normafa érdekes hagyományokra visszatekintő, híres kirándulóhely" - írja Tihanyi János. A kultúra munkásai fedezték fel báját, csalogató szépségét. Az operaénekesek és színészek már a 19. században gyakran kirándultak ide. Felüdülést kerestek és találtak a szemet és szívet gyönyörködtető tájon. A zölden sorakozó helyek, a fehéren csillogó sziklaormok, a szelíd lejtésű völgyek, a madárdalos erdők és suttogó falevelek felüdítő környezet a nagyváros emberének."
A Normafát azonban nem csak a tiszta levegő és a gyönyörű kilátás miatt ismerték, hanem egy régi bükkfa miatt is, amely 1927-ig állt itt. A bükk két dolog miatt is érdekes: egyrészt állítólag miatta hívták a környéket Normafának, másrészt hatalmas volt.
Erről a fáról legendák és történetek születtek. Valamiért nagyon fontos volt a budaiaknak és a pestieknek. Amikor a 19. században írni kezdtek az öreg bükkről (néhol tölgyként vagy hársként emlegetve) egyes források azt állították, hogy már az Árpád-házi királyok idejében állt. Máshol az jelent meg, hogy annak idején Mátyás király is megpihent a fa árnyékában - az 1969-es emléktáblán az áll, hogy a hagyomány szerint Mátyás király születésekor sarjadt.
"Törzsátmérőjét nézve – Keleti Gusztáv 1895-ben kelt festményén – romlása hajnalán nagyjából talán két-háromszáz éves lehetett. (Azt mondják a szakemberek, ez a fafaj szinte soha nem éli túl a háromszáz esztendőt). A hatalmas törzs az utolsó, 1890-re datált, megrendítő villamcsapástól akkorra már kettészakadt, és megállíthatatlanul megindult a pusztulás útján" - írja a Tabán Anno blog szerzője.
Nincs több olyan faóriás a budai hegyekben, amelynek emléke majd száz évvel a halála után is élénken élne a város közönsége körében. Persze, hogy így van, annak részben magyarázata, hogy a hajdani dűlő s az azon átvezető út máig őrzi a nevét. De az élő erdőnek ez a híressége, a Jánoshegy nyergén sokáig magányosan álló bükk (Fagus Sylvatica) nemcsak ezért közbeszéd tárgya olykor ma is: legendák veszik körül, egyre sűrűbb fátylat szőve a tények és adatok elé.
Forrás: Ágai Adolf - Utazás Budapestre, 1908
És hogy milyen híres történet fűződik a vén bükkhöz? Mint már említettem, a kor művészei és barátaik szerettek itt pihenni. A Nemzeti Színház színészei is ide jártak. 1840-ben egy kirándulás alkalmával a külföldön is ismert Schodelné Klein Rozáliának Nyári Pál ezen a helyen adta át a közönség ajándékát, egy ezüst sarlót. Az operaénekesnő örömében dalra fakadt (egy másik történet szerint a hely varázsa fakasztotta dalra), és elénekelt Bellini 1831-es operájának, a Normának az egyik áriáját. Állítólag az előadás után kezdték Normafának hívni az öreg bükköt.
A Tabán Anno blog szerzője szerint az egyik változat az, hogy valóban az ária után nevezték el a bükköt Normafának.
Felvázol egy másik változatot is, amely szerint 1840-es években még nem hívták Normafának a bükköt, csak "hős viharbükként", máshol tölgyként írták le. 1861-ben a Szépirodalmi Figyelőben írnak így róla: "az a halovány nő, ki minden este megjelenik a normafa alatt s elénekli a románcot a Zampából.”