Szeretem a telet, de a téli tájon merengve, csontjaimban a hideget érezve titkon csak a nyárra vágyom. Nyáron odavagyok a melegért, szeretem, ahogy a forró, álló légmozgás körülvesz, de legbelül sokszor a télre gondolok, meg a jégvirágos ablakokra és a forró csokoládéra a meleg szobában.

Amit viszont mindkét évszakban ugyanúgy kedvelek, az a festészetben való kalandozás, és a képek előtti elmerengés. Bizonyára tudják, hogy otthonomban is embernagyságú falifreskókkal (Haranghy Jenő munkái) vannak borítva az első emeleti termek, s ezeket hosszú percekig tudom nézni a mai napig. Nem véletlen, hogy kifejezetten lassan járom be a múzeumi tereket, olvasok-figyelek, s egy-egy kép előtt akár negyedórát is állok - sőt, sokszor a harmadik teremből visszaballagok, mert még mindig úgy érzem, hogy nem néztem meg eléggé, nem véstem teljesen az emlékezetembe. A múltkoriban a Magyar Nemzeti Galériában csodálkoztam rá a magyar realista festészet remekeire, így a világhíres Munkácsy Mihályra, Paál Lászlóra, vagy Fényes Adolfra, hogy csak pár nevet említsek.

A ki nem teljesedett géniusz: Paál László

Paál László: Tehenek a fák alatt (1872.)

Bármily különös, a tájképfestészet csak a 16-17 században terjedt el, Magyarországon pedig csak egy évszázaddal később jelentkeztek első, romantikus képviselői (mint Kisfaludy Károly, Lotz Károly, majd Barabás Miklós). Az igazi realista szemléletmód csak 1870 után terjedt el, viszont olyan géniuszokat vonzott maga köré, akiknek hatása a mai napig érezhető: a tragikus sorsú Paál Lászlót, a markáns stílusú és szívbemarkoló műremekeket festő Munkácsy Mihályt, a szintén Barbizonba zarándokoló Mednyászky Lászlót, vagy az erőteljes színekkel dolgozó Szinyei Merse Pált, akinek új, impresszionizmus felé vezető természetszemléletét Mészöly Géza vitte tovább.

Paál László különös sorsú festőnk, sokak szerint az egyik legnagyobb magyar tájképfestő, aki nemcsak a tájat, hanem benső gondolatokat is képes volt lefesteni. A lírai realista stílusban alkotó Paálnak kizárólagos témája volt a táj, természetszeretete nem ismert határokat és szinte csak a szabadban festett. A fentebb látható képét az angol műgyűjtő Forbes J. Staates vásárolta meg Paáltól (több képét is megvette), egyenesen a festőállványáról. Munkácsy legjobb barátja volt, éveken át össze voltak nőve, s így nem csoda, hogy az alig harminchárom évesen meghalt festő ravatala elõtt, testi-lelki jó barátja: Munkácsy Mihály volt az, aki a leghangosabban zokogott. (A festő életéről Lázár Béla írt kitűnő cikket, amit ITT olvashat el.)

Paál László: Havas barbizoni út (1873.)

A világot megrengető Munkácsy Mihály

Bár Munkácsy nem tekinthető tájképfestőnek, életművének különleges részét jelenti nagyjából ötven tájképe. Az alábbi, nyári tájról készült kis méretű képét csak 2005-ben ismerhette meg a nagyközönség, amikor a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Munkácsy tárlaton kiállították (majd a festmény nem sokkal ezután nagyobb méretben is előkerült). 

Munkácsy Mihály: Tájkép (1880-1885)

A művészettörténészek szerint ez a táj nem Barbizonban van, hanem Jouy-en-Josas környékén, ahol Munkácsy egyik festő barátja, Charles Chaplin lakott. A kép pikantériája, hogy a mestert gyengéd szálak fűzték a Chaplin feleségéhez, így „a delelő nyár és az érett asszonyi szépség kettős varázsának hatása alatt festhette Munkácsy ezeket a páratlan szépségű, könnyed és szabad kistájképeket" - írja az aukcióra bocsátott képről Boros Judit.  

Munkácsy Mihály: Téli út (1882.)

Barbizon

Ebben az idõben a nagy mesterek közül már csak az öreg Millet élt, az is meghalt másfél év múlva (1875 jan. 20-án). Egy új festõkolonia keletkezett, többnyire idegen festõkkel, a kik között Paál bécsi társai közül ott találta Ribarz-ot és Jettel-t, s ezek révén õ is, Munkácsy is egyszerre megismerhették az egész kolóniát: Kari Heffnert, Liebermannt, Encke-t stb., de igen sok fiatal francia festõt is, a kik között Paál Lászlónak mihamar elösmert neve lesz. Ez az esztendõ vidám munka közt telt el, derült jó kedvben, friss baráti érzés közt, Munkácsyval együtt élve.

(Forrás: Részlet Lázár Béla „Egy s más Paál Lászlóról" című cikkéből.)

Szinyei Merse Pál, az újító

Bármilyen nagy hatásúnak látjuk ma Paál és Munkácsy tájképeit, abban az időben, amikor készültek, Magyarországon nem méltatták őket, mivel nem volt még elfogadott a tájképfestészet ezen műfaja. Szinyei merész, üde vonalvezetését és főként élénk színeit ugyanígy értetlenség fogadta. Szinyei már alkalmazta a plein air, azaz szabadban festés technikáját, így figyelte meg, hogy „a fények villódzásával, tükröződésével telített vízparti tájak párás levegője lazább, könnyedebb festésmódot tesz lehetővé" - olvasható a festményről szóló leírásban.

Szinyei Merse Pál: Patak (1893-94)

A kép további érdekessége, hogy a festmény első, 1883 nyarán készült változatán a nőalak még nem szerepelt, szigorúan a táj volt a kép témája. A kritikus hangok, és az imént említett értetlenség miatt festette rá a 1894-ben az emberalakot (ezt egyébként több képével megtette). 

Szinyei Merse Pál: téli táj (1901-1905)

Mednyánszky: tél és tavasz festője

Mednyánszky László szintén megjárta Barbizont, s utána a spontán szerveződő szolnoki művésztelepre is ellátogatott. Ekkoriban jöttek létre ugyanis az első művésztelepek, és nagy szerepük volt a természetben festés és a tájképfestészet kiteljesedésében.

Először Szolnokon szerveződött egy csoport az 1850-es évektől, majd 1896-ban megalapították - a Milleniumi kiállításon látott Szinyei Merse képektől erőteljesen inspirálva - az Erdélyben található, festői szépségű tájon fekvő Nagybányai művésztelepet, amely mintegy ötven évig intenzíven működött. 

Mednyánszky László: Téli táj 

„Mednyánszky tájképeit, amelyek zömmel az impresszionizmus virágba borulása után születtek, barbizoni ihletésűnek mondják" - írja Jankovics Marcell a festő évszakábrázolásairól szóló tanulmányában. Ő egyetlen olyan festményt sem talált Mednyánszkytól, amely „nyári hangulatot árasztana, vagy legalább a címében utalna a nyárra". Jankovics rámutat, hogy a festő viszonylag sok tavaszi és téli tájat festett, és az őszi hangulatú képe sem ritka, a nyár viszont hiányozik a repertoárból. Ha Önök esetleg tudnak ilyen képről, kérem írják meg!

Ferenczy Károly: Nyári reggel (Fürdőző fiúk) 1902.

Művésztelepek inspiráló hatása alatt: Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Tornyai János

A művésztelepek szükségszerűen váltak a plein air központjaivá. Nagybányán alkotottak a realista tájfestészet elismert képviselői, így Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla (ők ketten nagyon közel álltak egymáshoz), továbbá a Szegény ember élete c. festményciklussal a kritikai realizmus legszebb magyar remekeit alkotó Fényes Adolf, valamint Deák-Ébner Lajos (aki Barbizonban Paál Lászlóval és Munkácsy Mihállyal szoros barátságot kötött), később pedig Csók István.

Ferenczy Károly: Tél (1902.)

Ferenczy (és mellette a posztban festménnyel nem szereplő Iványi Grünwald Béla) tkp. a nagy mester, Szinyei Merse Pál által elindított irányvonalon haladtak, azaz az impresszionista stílus követőivé váltak, miközben izgalmas útkereséseikkel megközelítették a posztimpresszionizmust is. 

Fényes Adolf: Kisvárosi délelőtt (1904.)

Fényes Adolfra a másik művésztelep, azaz Szolnok volt inspiráló hatással. A természetben festette meg apró olajvásznakon a műveket, majd azokat műteremben tette nagyobbá és teljesebbé. Stílusában az 1910-es években egész Európában dívott szecesszió ötvöződött a plein air frissességével. 

1940 körül festette az alábbi „Öreg festő téli tájban" c. képét, amelyek variánsai mintegy összegzésként állnak az életmű végén. (Fényes Adolfról bővebben ITT olvashat.)

Fényes Adolf: Öreg festő téli tájban

A két művésztelep mellett volt még egy csoportja a tájképfestészet képviselőinek: ők alföldi tanyáikra vonultak vissza alkotni. Tornyai János kimagasló képviselője volt ennek a világnak; még Munkácsy látta el tanácsokkal Párizsban, nem csoda, hogy a fiatalember művein mindvégig érződik a mester hatása. Tornyai már-már fanatikusan festette meg újra és újra a végtelen alföldi táj kietlenségét a feléje magasodó égbolttal.

 Tornyai János: Alföldi táj