De hát mért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?!
2016. július 17. írta: mrfoster

De hát mért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?!

Esterházy Péter emlékére

„Egy tavaszi »mosolygós kedd reggelen« Esterházy Péter hosszasan kereste a tornanadrágját, majd kissé ingerült hangon azt mondta: »Nem találom.« Mind Esterházy, mind Esterházy felesége számára világos volt, ezt úgy érti: »Hová a túróba tetted már megint?« »Vak vagy?« – válaszolt egy kérdéssel a kérdésre az asszony sallangmentesen. Másnap Esterházy így replikázott: »Szavakat vezet világtalan«. – Ebből az életszeletből párolta le a mester a nevezetes nyitómondatot, melyet reprezentatív voltáért még egyszer rögzítek: Nem találunk szavakat" - mindezt Esterházy Péter írja saját regényében saját magáról, az 1979-ben megjelent Termelési-regényben ugyanis az íróra kívülről reflektáló följegyzések is a mű szerves részét képezik. 

De nem ez az egyetlen, amiben Esterházy más volt, mint az addig megszokott. 

screen_shot_2016-07-16_at_11_25_32.pngNádler István: Esterházy Péter (olaj, vászon)
A portré megszületéséről Esterházy Péter e gépiratban ír.

Ha többet szeretne tudni Esterházy Péterről és kortársairól, olvasson bele az író ötvenedik születésnapjára megjelent Kalligram folyóirat különszámába, amelyben pályatársai által írt különféle írások, prózák, versek és esszék találhatók. 

Aki Esterházyt ismeri, olvassa és szereti, annak július 14-e óta ezerféleképpen szólalnak meg az eddig olvasott sorok. Napok óta csak kaparom vissza magam a biztonságot adó Esterházy-lapok közé - mert ott még OTT van a megszólaló, a szellem, a posztumusz tovább növekvő géniusz. Ez a megtartani vágy valami olyasmi érzés, mint az író idei könyvhétre megjelent Hasnyálmirigynaplójában „az íróasztalnál a helyemen vagyok" mondata. Talajt ad és körülölel.

„Nem akarok sokat, csak mindent"


Esterházy precízen, nap-nap után, éjt-nappallá téve dolgozott. Valahol olvastam, hogy megkockáztatható lenne a kijelentés, ő volt az egyike a legolvasottabb magyaroknak. „Ülök az íróasztalomnál, mint egy bürokrata kilenctől addig, amíg bírom. A prózaírás munka. Aki mást mond, hazudik. Ennek nincs is semmi köze a zsenialitáshoz vagy tehetséghez, sőt azt gondolom, hogy minél több valakinek a tehetsége, annál szorgalmasabban kell dolgoznia, hogy az működjön" - fogalmazta meg egy interjúban.

Újra és újra belebotlom - keresek utána némi láztól fűtve -, hogy a magyar posztmodern megteremtője, a magyar nyelv megújítója volt. Illetve nem csak ő!!! De vitathatatlan, hogy nagy szárnyát ránk borító, virrasztó éji fellegként őrködött a magyar próza felett. Akarta és merte szabaddá tenni a szavakat, nem ijedt meg az olvashatatlanság és érthetetlenség vádjától. Hitt benne, hogy vagyunk, és leszünk elegen, akik érteni véljük a szövegeiben rejlő kiszámíthatóságot. 


„Jól persze igazán nekem jönne – bár (észrevéve a szavak rendjét) nyilván nekemjönne inkább, úgy lezúzna, elgázolna, hogy csak tátogni tudnék, finoman, ezoterikusan, széles margóval, famentes papíron" - írja az Elefántcsonttoronyból-ban.

esterhazy_pe_ter_foto_szebeni_andra_s.jpgFotó: Szebeni András

 
Tegye a szívére a kezét. Olvasott már Esterházyt?

Ha még nem (vagy nem eleget), elsőre talán hallgassa meg a Kékszakállú herceg csodálatos életét, vagy kezdjen bele a Harmonia cealestis-be, netán az Egy nő-be.

esterhazy1-side.jpg

Vajon lehetséges közelebb hozni az írásait azokhoz, akik még nem olvasták? Esterházy Péter mestere az összeillesztésnek, műveiből a világirodalom kicsijei és nagyjai emelkednek és zuhannak fel s alá. „A könyv bármiről szól is, érződjék benne egyfajta könnyedség, mely arra emlékeztet, hogy a mű sohasem természetszerűleg adott valami, hanem igény és adomány" - deklarálta. Nos, gyerünk, tegyünk egy próbát! A következő sorokban hét különböző Esterházy-mű elevenedik meg egy történetbe fűzve:

„A szabadság nehéz mámora•"

Sokáig fogok élni. Ha kell, angyal leszek. A kurzivált életbe! De hát mért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?! Vagy bármi más! Állni a sír mellett! Hát az micsoda?! Vagy fogni a kezét, s várni, hogy szorítson! A férfiember búját nem tárja a világnak. De tudta, ha a férfiak inni akarnak, isznak. Ittunk.

Megrémülök, közben megint jól érzem magam: nem fáj a múló idő. Ami ilyen pillanatban a legrosszabb volna: bárki részvéte, csak egy tekintet, egy szó is. Rögtön másfelé nézni, vagy elhallgattatni a szólót, mert kell az az érzés, hogy érthetetlen és megoszthatatlan, amit épp átélek: csak úgy hihetem, hogy az iszonyat értelmes és igaz. Amint beszélni kezdenek róla, tüstént elfog megint az unalom, máris tárgytalan megint az egész.

Van egy nő. Szeret. De azért nem hal bele. Elegáns, karcsú fiatalember voltam, amikor egy ízben vittem neki hóvirágot, noha nem szoktam nőknek hóvirágot vinni (kardot se), mégis időről időre megesik, hogy viszek nőnek hóvirágot (ritkábban kardot). Ilyenkor legott, és újra meg újra váratlanul, lelkifurdalásom támad, az árulás zsibongató, mandulás érzése. Mikor erről beszámoltam, buzgón bólogatott, helyeselte magamra vonatkozó viszolygásomat. Evvel a tusakodással, mondta pedánsan, és vízbe tette a virágot, akár szerelmes is lehetnél belém.

Esterházy hosszú – miként a fáma tartja róla: „éneklő” – lépteivel lesietett a lépcsőkön. A ház előtt egy plakátragasztó végezte napi munkáját. A mester sosem szalasztotta el az alkalmat, ha megérinthette őt a „sokszínű” valóság. (Ahogy ő mondja: „Mint Mátyás király.” És mily finom önirónia ez az ismert arcéllel!) Az orgona virágok kibújtak zöld burkolatukból, és rózsaszín mezbe öltöztették az egész parkot. A hatalmas világváros lármája, a dübörgő vasutak fülsiketítő sípolása, a nyüzsgő népség moraja már nem hallatszott fel, és mint a méhkasok szorgalmas munkásainak halk döngicsélése – egybeolvadt az idillikus madárénekbe, a park kis szárnyasainak csicsergő dalába. A felséges egyvelegbe bele-beleszól a fülemüle, és válaszul nagyot rikolt a feketerigó; így dicsérik ők az Egek Urát, hogy szabadságuk van, így rebegnek hálát boldog életükért.

A férfi becsapja maga mögött az ajtót, és a csattanással egyidejűleg a fogasra szórja a kabátját. (Leesik, fölveszi.) A nő, a férfi felesége, a konyhában ügyködik, mosogat, miközben a platnin fő az étel.

Szervuszszívem, szervuszszívem.

- Van benne cukor? – kérdezte ő a magáéra vonatkoztatva.
- Miért lenne? – válaszolt az fáradtan, mert már este volt.
- Nem szemrehányás, hanem kérdés – engesztelte Esterházynét Esterházy. S aztán az engesztelés tovább folytatódott: Dezső úr könyve méltatlan puffanással a konyha kövén landolt, mert mivel a mester – félretolva vacsoráját – felállt, és nyakon csókolta asszonyát.
- Még – mondta egy kitalálható pillanatban a nő.
- Te drága – ült vissza a mester –, te drága… Hol a só?
- A helyén. Parányi szünet után, mely alatt az izmok megfeszülhettek és elernyedhettek, a mester felpattant, s hozta a sót.
- Kérj bármit – hajolt meg a felesége előtt.
- Kérem a sót – mondta az mosolyogva. - Derű költözött a két szemed közé. Jól van.
- Tévedsz – válaszolta a mester kezdődő rosszkedvvel –, az az orrom.

- Szeretsz?
- Szeretlek.

 A „Szabadság nehéz mámora" a következő Esterházy Péter kötetekből vett idézetekből épül fel:

  • Fancsikó és Pinta. Írások egy darab madzagra fűzve. Bp. 1976. Magvető, 209 p.; 1981 (Magvető Zsebkönyvtár); 1987; 1996 (E. P. művei öt kötetben.); 2005.
  • Ki szavatol a lady biztonságáért? Bevezetés a szépirodalomba. Bp. 1982. Magvető, 188 p.
  • Termelési-regény. Kisssregény. (Regény.) Bp. 1979. Magvető, 473 p.; 1983; 1992; 2004. 440 p.
  • A szív segédigéi. Bevezetés a szépirodalomba. Bp. 1985. Magvető; 1990.
  • [Csokonai Lili]: Tizenhét hattyúk. Bp. 1987. Magvető, 161 p.; 1988; 1993. (E. P. művei öt kötetben.); 2001.
  • A szabadság nehéz mámora. Bp. 2003. Magvető, 452 p.
  • Egy nő. Bp. 1995. Magvető, 173 p.; 2005.

 

• Ami a címet illeti, kezdetben vala Ottlik legendás kifejezése, a szabadság enyhe mámora, ebből csinálta a Bevezetés a szépirodalomba a mámor enyhe szabadságát, és aztán mert, legendás ide vagy oda, úgy emlékeztem, hogy nem enyhe, hanem könnyű, lett most a szabadság nehéz mámora. És az is lett ténylegesen. Ez okból akár egy kis ars poeticával is kirukkolhatnék, ha szoktam volna ilyennel rukkolni, mondván, mert gondolván: nem szeretnék lemondani erről a mámorról, és nem szeretnék hivalkodni a nehézzel. (Részlet „A szabadság nehéz mámora" c. kötet Előszavából.)

A bejegyzés trackback címe:

https://mrfoster.blog.hu/api/trackback/id/tr788865818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dorinda41 2016.07.17. 21:32:02

Nagyon sokat olvasok. Mindenfélét. Több nyelven. Őt képtelen vagyok elolvasni. Számomra zavaros, túl modern. Képtelen voltam túljutni az első tíz oldalon, bármelyik könyvét is kezdtem el olvasni.
Szerintem aki eddig nem volt képes elolvasni a műveit, az nem fogja megszeretni attól, hogy meghalt.
Ami részleteket itt olvastam most, azt is ugyanolyan "kínszenvedés" volt végigolvasni, mint előtte.
Nekem nem jön be.

ymel 2018.08.19. 10:24:45

Meg nem olvastalak vegig, de kerdem, hogy vajon ki a kocsmaros, aki fiktiv tesokent szerepel EP irasaiban, es ki a húg? Koszi