Sokan várták annak idején, hogy Pesten magyar színház működjön. Amikor végre megnyitotta kapuit a Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház, az első, legnagyobb magyar tragika, akinek minden álma az volt, hogy a nemzet színpadán lépjen fel, soha nem játszott ott. Vajon hogyan fordult más irányba egy nagy tehetség útja? Ki volt valójában Kántorné Engelhardt Anna és milyen jelentőséggel bír az élete?
Bejegyzésemből kiderül, mi állt színháztörténetünk egyik legdrámaibb eseményének hátterében, és az is, hol róhatjuk le tiszteletünket napjainkban az első magyar színészgeneráció csillaga előtt.
Függöny szét
Az akkoriban már ismert Vörösmarty Mihály Árpád ébredése c. darabját szánták színházbemutatónak 1837-ben, hogy ezzel a szimbolikus művel mutassák be a magyar nép fél évszázadát átölelő küzdelmét, hogy Akadémiát és nemzeti színt hozzanak létre. Kántorné azonban, a darab kulcsszereplője, akit a darab szerint Árpád véd meg az irigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál szellemeitől, nem jelent meg az utolsó próbákon. Ez a váratlan bonyodalom eredményezte annak a nyers stílusban megírt elbocsátó levélnek a megfogalmazását, amit a színház igazgatósága, Bajza Józseffel az élen Kántornénak címzett:
"Ahogy ha Kántorné csak ennyire becsüli a meghívást, s nem jelenik meg az előadásra, úgy nem is kell többé!" - olvasható Déryné naplójában, ahol részletes leírás olvasható arról, milyen stációkon keresztül lehetetlenült el Kántorné és a Nemzeti Színház kapcsolata.
Ekkor még senki sem gondolta, hogy rossz címre ment a színház levele, miközben ő súlyos megfázás után felfakadó lábbal nyomta az ágyat, hanem színésznői hóbortosságra gyanakodtak. Helyére a még fiatal Laborfalvy Rózát tették, aki a várttal ellentétben hatalmas sikert aratott.
Mikor fény derült a hibára, a színésznő már kérlelhetetlen volt, nem volt hajlandó elviselni azt a megaláztatást, melyet a helyzet szülhetett. Soha nem lépett fel a ma már általunk Nemzeti Színházként ismert intézmény színpadára. Bár a színésznő annyira várta az előadást, hogy az építkezésen önmaga hordta az építőköveket, s Déryné megemlékezéséből tudjuk, hogy ezekkel a szavakkal segédkezett (mégis makacssága kerekedett felül):
"Ez lesz az én hajlékom, ez ad nekem öreg napjaimra kenyeret!”
Déryné naplója
A tragika
Kántorné Engelhardt Anna árván maradt kislányként kerül egy német színjátszócsaládhoz, majd onnan Pestre kerülve tett szert kapcsolatokra, melyek a színházi világhoz sodorták közel, itt tanult meg írni, olvasni és szavalni, majd végül feltörekvő színésznőként karrierje csúcspontját megtörve hanyatló sorsú vándorszínészként élt, majd főként Erdélyben lépett fel csekély összegekért. Büszkeségét mindvégig megtartotta, akkor is, ha nem kapott száraz kenyérnél egyebet, ez tette kemény ellenállású, szívós és markáns asszonnyá. Kántorné ugyan német származású színésznő, de hűsége a magyar nyelv és a magyar színjátszás mellett élete végéig kitartott.
A Pesti Magyar Színház virágzásnak indult, ennek okául vándorszínészet háttérbe szorult, sok társulat küszködött a megélhetéssel és sokszor a csoportok tagjai elvándoroltak külföldre, vagy felkeresték a nagyobb színházakat jobb kereset reményében. Kántorné azonban kitartott döntése mellett, és soha többé nem tért vissza Pestre. Utolsó szerződése 1847-ben a marosvásárhelyi Abday Sándor színigazgató alatt működő társulatánál volt.
"Kántorné mindvégig megmaradt a régi játékmód elvi alapjain, csakhogy ezek művészi egyéniségével ritka összhangban álltak. A büszkeségnek, fenségnek, méltóságnak pátoszát a tulajdon lelkében hordozta, s ha a régi eszközökkel fejezte is ki, a kis tehetségek kezén már gépiessé lelketlenedett eszközöket örök szépségek szolgálatára nemesítette meg."
Nemzeti Színház története - Az első félszázad
Déryné sok közös pillanatról megemlékezik még Kántornéval kapcsolatban, melyek szigorú, kimért személyiségét ellenpontozva mutatkoznak meg:
"Kántorné, a mily megdöbbentő tudott lenni a színpadon az ő tragikai komolyságával, ép oly, mondhatnám a kicsapongásig vidám birt lenni magánéletében. Szerettünk nevetni mind a ketten, de ő nevetni is máskép nevetett, mint más ember. Nála egy pillanat műve volt a földre hengeredni nevettében."
"De ott volt a jeles nagy művésznő Kántorné, kitől később Sapphót, Octaviát láttam játszani. Ez aztán élvezetes látvány volt! Láttam aztán még később Székelynétől játszani. Oh, de megbántam, hogy láttam! Nem. Több színésznő nem születhetett arra az egy szerepre, csak ő."
"Kántorné mint spanyol nő öltözött fekete bársony palásttal, baretbe s fekete tollakkal..."
Déryné naplója
Más utakon
Vándorkorszaka alatt az ország szinte minden pontján megfordult és ekkor is bármely társulatba is került a csoport legjobbjaként tündökölt. Ha visszanyúlnánk mitológiai példát keresni, talán ő Midász király női mása, aki bármihez is hozzáért arannyá változott, ám sorsa mégis nyomorúságos maradt. Legnagyobb diadalait Pozsonyban aratta, ahová Fehér vármegye az országgyűlési időre magyar színészeket küldött. 1847-ig mint vándorszínész játszott, utolsó fellépése 1851-ben volt, ekkor mint a marosvásárhelyi színház pénztárosa dolgozott. Ő volt legkiválóbb tragikai művésznője a régebbi magyar színészetnek.
Kortársai rendkívül különc személyiségéről tanúskodtak. Déryné jegyzi le naplójában, hogy „igen egzaltált volt mindenekben”. Az emberektől elvonulva, egyedül csak szerepeivel foglalkozott, és azok tanulása, a ruhák elkészítése volt egyetlen öröme, szórakozása. Egyesek szerint szerepei tanulásába annyira elmélyedt, hogy minden másról megfeledkezett és gyakran még kollégái köszönését sem fogadta. A látszólagos ridegségen, hűvös természeten belül azonban mélyen érző szíve volt. Barátait nagyon szerette. Nevetni különösen szeretett.
Pesti Magyar Színház
Erdélyből el sem mozdult már, itt találta meg helyét, ámbár nem színésznőhöz méltó életmóddal. Szerepeit a ránk maradt színlapok alapján tudhatjuk; játszott a Hamletben, A féltékeny házasokban, és a Preicosa-ban, melyet legjobb alakításának tartanak. A szabadságharc leverése után, 1851-ben Pósa Mihály elsőrangú társasága játszott a vásárhelyi Apolló színházban, ami dacára az ostromállapotnak, igen népszerű volt. Itt tengette a színpadról kiöregedvén öreg napjait Engelhardt Anna is, mint a színház jegypénzárosa. Nagyon szerény lakásban élt, de ennek ellenére sem fogadta el az egyébként jogosan neki járó járadékokat, mert úgy érezte, hogy nem is érdemli meg, hogyha nem játszik. De még egy legutolsó felkérésnek eleget tett: 1851-ben az előbb említett Preicosa c. darabban lépett fel a cigányasszony szerepében. Nagyságát mi sem mutatta jobban, hogy, már fél lábbal a sírban is lejátszott mindenkit a színpadról.
„Ez valódi remeklése volt az érzékítő művészetnek, mely vízcsöpögés nélkül is könnyekre fakasztotta a közönség szemét, s minden erőlködés és üres kiabálás nélkül is a fájdalomnak lágy súgása és elhalásával az ajkakon, szívszorongásba hozta a nézők kebleit. Mintha megifjodott volna, nagy szelleme, hatalmas erkölcsi ereje ledobta a porhüvelyről az évek súlyát, könnyebbé Iőn és mégegyszer, utoljára szárnyakra kelt!” - olvasható a róla szóló megemlékezésben.
Sírkő-vita
Az első legnagyobb tragikánk, aki az őt követő összes drámai színésznő útját kitaposta, 56 éves korában hunyt el, azonban halála híre nem jutott messzire.
A helyi társulat egy kis hantolt sírral kísérte utolsó útjára. Évekkel később a pesti társulat marosvásárhelyi látogatása során Prielle Kornélia bukkant a hantra, és nemtetszését nyilvánította kiemelkedő színésztársának nyugalomba helyezési módja láttán.
„Mi közöm van, vagy volt Kántorné sírjához?”
-teszi fel a kérdést Prielle Kornélia egy Jászai Marihoz intézett levelében.
„Hát csak annyi - feleli -, hogy kívülem soha senki sem gondolt rá, ha még annyi hangzatos szavakkal emlegették is az egykori dicső! Hogy ma, sőt évtizedekkel előbb sem tudta volna többé senki sem megtalálni azt a darab földet, hol az első magyar tragika porai nyugszanak, ha én egy patakkővel meg nem jelölöm annak sírját."
Prielle ekkor még fiatal színésznőként nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy sírkövet készíttessen az egykori színésznőnek, így a közeli patakból cipletetett ki egy követ, és ezzel a patakkővel készült el az első, immár hivatalosan megemlékező sírkő, melyen a következő sírfeliratot olvashattuk ekkor:
"SZERÉNY EMLÉK KÖ EZ NAGY MŰVÉSZNŐNK KÁNTORNÉ sz. ENGELHARDT ANNA HAMVAIT JELÖLNI, DE A SZERÉNYEN ELVONULT IGAZ ÉRDEM MÉLTÁNYLATÁT NAGYSZERŰSÉGEKBEN NE IS KERESSÜK. MEGHALT
1854. FEBR. 28. 60 ÉVES KORÁBAN.
E KŐ EMELTETETT P. C. ÁLTAL, 1856."
Prielle Kornélia 1867-ben, 41 évesen. A sírkövet 1856-ban állította, 30 éves korában.
A sírkő állítás hírét felkapta az akkori sajtó, és rosszallóan foglalt állást a marosvásárhelyi hivatalokkal szemben; azok eleinte bőszen támadták Prielle „önkényes" emlékkő állítását, fogadkozva, hogy tervben volt egy grandiózus síremlék emelése a nagy színésznőnek, azonban - ahogy az lenni szokott - ez a terv hamarosan feledésbe merült, a patakkő viszont kiállta az idők próbáját.
„Bizony ne Ítélje el senki az a féloldalon faragatlan követ ott, mert eddig sokkal nagyobb hivatást teljesített, mint amennyit neki szántam akkor, így vélekedvén: legyen ez figyelmeztető' arra, hogy 10-20 év múlva díszesebb jusson a helyére. Nincs díszesebb máig sem. De a kis kő áll mozdulatlanul, csak a hant roskad mellette, simulva az anyafölddel egyenesre” - írta évekkel később Prielle Jászainak, akit egyben a sír gondozására is megkért, lévén hogy korára tekintettel maga már nem tudta teljesíteni magának szabott feladatát.
A sír ezt követően tovább rongálódott az évek folyamán. Először 1941-ben újították fel, ezen az ünnepélyes avatáson Fedák Sári is jelen volt. Ezt követően 1993-ban jelentkezett a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a Színiakadémia Szentgyörgyi István tagozata és a Nemzeti Színház magyar társulata, akik felújították a a sírkövet, a fejfát, sőt egy Kántornét ábrázoló bronzplakett is került a sírra.
Kántorné Engelhardt Anna és Prielle Kornélia szobra az új Nemzeti Színházban. A szobrok Engel József (1877) és Telcs Ede (1904) alkotásai. (Fotók forrása: Köztérkép.hu)
Kántorné Engelhardt Anna sírja így maradt fenn az utókornak, hogy hirdesse a magyar tragika nagyságát, akinek történetén keresztül a 19. századi magyarországi és budapesti színházi életre is ráláthatunk, és megismerhetjük annak az első színészgenerációnak a küzdelmeit, amely a vándorszínészet értékeiből táplálkozva felnő odáig, hogy egyre növekvő népszerűséget adjon a kőszínázakban folyó előadásoknak.
Kántorné sírja a Marosvásárhelyi temetőben. A sírkövet 1941-ben felújították, s az ünnepélyes avatáson maga Fedák Sári is jelen volt. Kép forrása: Székelyhon.hu
