Töredelmesen bevallom, hogy hiába sütött hétágra a nap a Nyugati pályaudvar peronján 1913 nyarán. Amikor megérkeztem Budapestre, bosszús és kelletlen voltam. 

Persze olvastam útikönyveket a városról, és volt is némi fogalmam a századfordulós fejlődési lázról, mégis, képtelen ötletnek tartottam, hogy pont itt, ahol a szállodák többsége középkori infrastruktúrával bír, bármi érdemlegeset lehetne elérni. Fábri Henrik, az akkori Britannia szálló tulajdonosa hosszasan győzködött, hogy vágjunk bele, mert ő majd felépíti, én pedig megtöltöm élettel a Britanniát, és egyébként se aggódjak, mert majd meglátom, mennyi szórakozást ígér Budapest, nem beszélve a nőkről, akiknek a szépségüknél csak kedvességük vonzóbb.

Henriknek jobbkézre volt szüksége, olyanra, aki kívül-belül ismeri a szállodabizniszt, egyszóval pontosan tudja, mi kell a vendégnek, hogy minden évben visszatérjen a helyszínre. Ez volt addigi életem legígéretesebb szakmai kihívása. Ilyen körülmények között, mondhatni kissé különösen indult a szerelmem Budapesttel. Főként, ha hozzávesszük, hogy végül milyen hosszú és gyümölcsöző kapcsolat lett köztem és a város között. 

Nem hiszek a véletlenekben, mert szerintem kizárólag véletlenek vannak.

Ebben akkor lettem biztos, amikor először szánt szándékkal elvesztem a városban. Akkor búbánatomban nem néztem az utat. Csak mentem. Ismerik ezt az érzést? Próbálták már? Teljes lazaságban elindulni, mintha csak rongybabák lennénk, és ilyenkor valamiféle hátulról érkező lendület az, ami viszi az embert előre. Furcsa helyekre jutottam így el. Volt, hogy a Városligetben a Széchenyi fürdő előtt eszméltem fel, vagy, hogy a Király utca zűrzavaros piacába csöppentem, ahol kevés híja volt, hogy nem estem bele egy almákkal teli kézikocsiba. Ez az utca akkor is tele volt zsibongással; fűszeres, kalapos, fűzőkészítő és gyógyszerész ugyanúgy megfért itt, mint a sör utáni pörkölttel csábító kocsmáros. 

Azóta is, néha csak engedem, hogy a lábam vigyen. Ha olyat találok, ami megmozgat, nehezen nyugszom le anélkül, hogy ki ne deríteném a történetét. Ki tudja, lehet, hogy mára többet tudok Budapestről, mint a legtöbb tősgyökeres fővárosi. Igaz, persze, nekem idestova száz évem volt arra, hogy megismerjem a rejtett zugokat, ráadásul rá tudok érezni a születőben lévő csodákra is. Pontosan azokra, amelyek mellett mások elmennek.