Különleges helyek a templomok. Belsejükben művészet és misztikum egyszerre élhető át, s mindezt a csend ajándéka koronázza meg. Történelmi jelentőségük sem elhanyagolható: több száz év kiemelkedő eseményeinek voltak szemtanúi, miközben újra és újra átalakultak az uralkodó viszonyok és stílusok hatására.

Vonzódom a régiségekhez

Kisiskolás koromban majd’ mindennap megálltam az utamba eső antik boltok előtt. A mütyürök, régi kis kávéskanalak, finoman munkált porcelánbabák, képkeretek és relikviák minduntalan felém nevettek. Kapcsolatunknak csak a kirakatok üvege szabott határokat. Lehet, hogy ezért is keresem a mind régibb templomokat Budapest-szerte. Belső terükben visszavonhatatlanul ott a kezdet. Bizonyos, hogy a szilárd alapkövek magukba zárták az egykori pillanatokat, és néha elég egy pillanatra lehunyni a szemem, hogy megelevenedjen a múlt. 

A Margitszigeten órák hosszat tudok bolyongani, s utam sokszor a romokhoz vezet. Ez az a hely, amelyet IV. Béla király épített a Domonkos-rendi apácáknak, hogy méltó helyen neveljék fel kislányát Margitot. A szülők akkor ajánlották fel Istennek végső elkeseredésükben a még meg sem született gyermeket, amikor az uralkodó elvesztette a tatárok ellen a csatát 1241-ben, és Dalmáciába kellett menekülnie. És lám megtörtént a csoda: váratlanul meghalt a nagykán, ezért az egész tatársereg hazaindult; a királyi pár pedig ígéretéhez híven a Domonkos-rendi nővérekre bízta a kis királylányt. 

Az ártatlan, ugyanakkor erős akaratú hercegnő története minden alkalommal megdobogtatja a szívem, és egészen szentimentális hangulatba tudok kerülni, ahogy az egykori monostor kerengőjét járom. Innen szoktam átvágni a mellszobrok között egyenesen jobbra felfelé a Szent Mihály kápolnához. Éppen ment le a Nap, és vörös-arany árnyalatban úszott a templom oldalfala, amikor először megpillantottam a román kori emléket. Bár a török hódoltság alatt a hozzá tartozó kolostorral egyetemben romhalmazzá vált, harmincas évekbeli újjáépítéskor minden régi elemét felhasználtak, így a bejárat feletti dombormű is visszakerült helyére.

Az utolsó ítéletről szóló alkotás sokatmondó a maga erőteljes és naiv ábrázolásában. Vajon minek a kulcsát tartja kezében az angyal? Merre dől a mérleg nyelve? A középkor embere mai szemmel nézve nagyon tartott a pokoltól és a végítélettől, és úgy általában a bűnnek lelki üdvre gyakorolt hatásától. Nem véletlen, hogy riasztó ördögök és bűnbocsánatért esdeklő sóhajok jellemzik a kápolna további díszítő elemeit is.

Aki, aki körbejárja a kápolnát érezni fogja a hely ősi szellemét. Amikor lehunyom a szemem, sokszor látom, ahogy a csuhába bújt szerzetesek lehajtott fejjel, imádságba mélyedve sétálnak a kolostor falai között. Mégis, az iratanyagokat tekintve keveset tudni a premontreiek Magyarországra telepedéséről, ugyanis a monostorok nagy részét a tatárjárás előtt alapították, és sok elpusztult, vagy jelentősen rongálódott az invázió következtében.

A Nyulak szigeti épületegyüttes végül megmaradt, de a dúlások nem kerülték el ezt a helyet sem: a kápolna körül arccal lefelé fordított, iszappal fedett csontvázakat fedeztek fel, amelyek feltehetően a tatárjárás környékén elesett magyar vitézek földi maradványai. 

A legkülönösebb történet azonban az, ahogyan a templom ma is hallható harangját megtalálták. 1914-ben orkán erejű vihar tombolt, amely a közeli Domonkos-rendi kolostor területén kicsavart a helyéről egy több száz éves diófát, és láss csodát, a gyökere alól kikandikált egy harang.

Úgy hallgassák a hangját, hogy nem akármilyen harang ez! Az ország egyik legöregebb, XV. századi harangja, amelyet Strous János harangöntő mester készített, és a következő feliratot véste rá: Hilf * uns* Gott * Maria * perat * uns * dumma * goss * Meister * Hans * Strous *. Azaz „Segíts Isten, Mária vezess minket együgyűeket".

A premontrei rend az 1120-as években alakult Dél-Franciaországban, de szerzetesei már 1130-ban Magyarországra érkeztek, és a következő száz évben nagy iramban építkeztek országszerte. Így jutottak el 1225-ben a Nyulak szigetére is, ahol ők voltak az első szerzetesrend.   

A Domonkos-rendi kolostor és a Szent Mihály-kápolna három nagy fotóját készítette: Zoltán Sárdy A.

A régi időkben a templomok szerepe jóval nagyobb volt

Számos történelemkönyvekbe feljegyzett, szertartással egybekötött eseményt kizárólag templomokban végeztek el, ezen túl a közösség védőbástyái is voltak. A Budai várban kalandozva előbb vagy utóbb eljutunk a Kapisztrán térre, ahol nagy területet elfoglaló romcsoport áll az égbe nyúló Magdolna-toronnyal. Ez utóbbi már önmagában komoly értékkel bír, ugyanis ez az egyetlen középkori torony Budán, amely a leginkább egyben maradva élte túl az évszázadok viszontagságait. 

Amit azonban már kevesebben tudnak, hogy ehhez a toronyhoz korábban két különböző épület csatlakozott: a gótikus stílusban épített Mária Magdolna-templom (melyet Buda visszafoglalásakor romboltak le), és a helyére a ferencesek által épített barokk stílusú templom (a szerzetesek a romokban egykori kolostorukat vélték felismerni, ezért formáltak rá igényt), amely kifejezetten fontos épület volt Budapesten mind méreteit, mind belsejét tekintve. Később, az ezernyolszázas évek elején ezt átadták a hadseregnek istentiszteletekre, így lett belőle a Budavári helyőrségi templom egészen 1945-ös lerombolásáig.

(UPDATE: Olvasóm felhívására a fentieket kiegészíteném. Az épület 1945-ben Budapest ostrománál nagyon komoly sérü­léseket szenvedett. A meginduló romeltakarítások során Lux Kálmán tervei alapján kezdték meg az újjáépítést, azonban a változó politikai helyzet következtében 1950-ben a torony restaurálásával párhuzamosan a templom épületét szakaszonként lebontották.)

A Mária Magdolna-templom Buda legrégebbi intézményei közé tartozott, hiszen a tatárjárás utáni újjáépítés első hullámában épült. Bár az építkezésről alig maradtak fent iratok, egy szokatlan történetre fényt derítettek a kutatók (Szebeni Andrea és Végh András): amikor 1541-ben Budát bevették a törökök, ez volt az egyetlen egyházi épület, ahol hitüket gyakorolhatták a hívők.

Mivel azonban ekkoriban már sokan hitújítókká lettek, míg mások megmaradtak a római egyház szokásainál, egyedi megoldás született: deszkafallal két részre osztották a tempomot, így míg a szentélyben két öreg pap misézett és mondta a zsolozsmát, addig a hajóban magyar nyelven lutheránus istentiszteletet végeztek.  

Még ennél is rejtélyesebb titkot őriz Budapest legrégebbi temploma: egy mihrábot, azaz imafülkét.   

 
Bár a Nagyboldogasszony Főplébánia (közismertebb nevén a Belvárosi plébániatemplom) építésének pontos ideje nem tudható, az biztos, hogy amikor 1046. szeptember 24-én Szent Gellértre rátámadt a pogányság és a mélybe lökte, a templom már ott állt a mai Március 15-e téren, az Erzsébet híd lábánál. 

Történészek tucatjait tenné boldoggá, ha a templom falai beszélni tudnának: ide temették Gellért püspököt, itt tartották Hunyadi Mátyást trónra javasló királyválasztó országgyűlését, és ezen a helyen ravatalozták fel gróf Széchenyi Istvánt.

A török uralom alatt dzsámiként használták a templomot, és ekkor építették meg a ma is látható török imafülkét, a mihrábot. A fülkének fontos szerepe van az iszlám vallásban. Mindig annak a falnak (ez az ún. kiblafal) a középső részén helyezik el, amerre felé imádkozni kell: a Mekkában található Kába kő irányába. Mint arra Gercsák Gábor az imafülkéről szóló tanulmányában rámutat, a mihráb funkciója az oltáréhoz hasonlítható, és a hagyományok szerint Allah fülkagylóját jelképezi.

Mi mindenre következtethet egy avatott szakember egy kis bemélyedésből? Szabályosan a kiblafal közepén való elhelyezése például arra utal, hogy a templomnak csak a gótikus szentély részét használták mecsetként, a templomhajó pedig a mecset előcsarnoka volt. Az is kiderült, hogy bár a mihráb tájolási hibája elég nagy – azaz az imádkozók Mekkánál jóval délebbre fordultak –, a többi, a török hódítások során a hívek számára kényszerű használatba fogott, jellemzően nyugat–keleti tengelyirányú templomnál még mindig pontosabban nézett a szent kő felé.  

A mihrábban egészen az elmúlt évekig egy szokatlan formában írt három soros arab felirat is látható volt (amint ezt a fenti képek is mutatják), ezt azonban azóta lefestették és mintákat tettek rá. A változás okát még nem tudtam kideríteni, de igyekszem feltárni a rejtélyt és beszámolni róla ezen az oldalon. Származása a fülke legnagyobb titka. A fent említett tanulmány szerzője arra jutott vizsgálódásai során, hogy a felirat írásmódja semmiképpen sem hagyományos arab írás, és az idézet nem a Koránból, de nem is a Bibliából származik – utóbbi azért merült fel, mert a szövegben Jézus neve Jaszu-ként szerepel, ami a keresztény alakja arabul (a Koránban Jézus neve sokszor előfordul, de ott arabul Isza alakban). „Isten az utolsó napon Jézus kezébe adja a végső döntést" – így szól a falra festett írás. További magyarázatra szorulna, hogy vajon miért nem rendben követik egymást a sorok; az arab írás irányát követő szöveg ugyanis nem az első, hanem a 2. sor végén kezdődik, és a 3. sor elején fejeződik be.

Mindezeket figyelembe véve különös keletkezéstörténet vázolható fel. A templom idegenvezetője szerint a sorokat az iszlám kultúra elismert tudósa, az ELTE Bölcsészkarán oktató Germanus Gyula (1884–1979) íratta fel az ott előkerült töredékes Korán-idézetet alapján. „Nehéz elképzelni, hogy a neves tudós nyelvileg pontatlan és kevert sorú arab szöveget festetett volna a falra. Feltűnő az is, hogy a felirat nem jelöli az idézet forrását" - elmélkedik tovább a szerző. Germanus életének utolsó húsz évében nagyon közel lakott a templomhoz, és gyakran fel is kereste, hogy a fülke előtt imádkozzon. Lehet, hogy ez a mondat a kutató „saját gondolatát, önvallomását, belső bizonytalanságát fejezi ki, és önmaga mozgalmas sorsára utal, aki a zsidó vallástól a kereszténységen át jutott el az iszlám felvételéig"?  

2002 márciusában helyezték el a templom egyik kegyoltárán, Szent Gellért püspök vértanú addig Muránóban őrzött ereklyéjének egy részét.

2006-tól itt látható Szent László király és Szent Erzsébet egy-egy ereklyéje is.

2010. március 11-én napfényre került a középkori Pest város plébániatemplomában a főoltár mögötti központi helyen álló XIV. századi Madonna-freskó.