Liszt Ferenc nemes természete és géniusza teremtette meg azt a vonzást, amit a zeneszerző környezetére kifejtett. Mégis, minden zajos társasági siker és népszerűség ellenére, Liszt sokkal inkább volt egy állhatatosan gyakorló, munkájával meg nem alkuvó, az isteni szférák tökéletességét kereső abbé, mint a szórakozásnak élő, ünnepelt sztár. Élete utolsó évtizedeiben reverendában járt-kelt, és külön imazsámolya volt egyszemélyes, puritán ágya mellett. 
Liszt.1839. Henri Lehmann

„Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja”

Írja Vörösmarty Liszt Ferenchez címzett ódájában, amely műben számomra az egyik legerősebb Liszt jellemzés elevenedik meg - különösen, ha hozzávesszük, hogy Vörösmarty 1840-ben, azaz még akkor írta ezt a verset, amikor a zeneszerző virtuóz korszaka zajlott.

A vers korai keltezése ellenére Vörösmartynak sikerül elérnie Liszt lobogó lelkét, „nagy tanítvány a vészek honából, melyben egy világnak szíve ver" írja, s tovább, hogy „[...] hófehér burokban, jár a béke s tiszta szorgalom; s a müvészet fénylő csarnokokban, égi képet új korára nyom".

Liszt Ferenc 1811. október 22-én született Doborjánban, édesapja Eszterházy herceg hivatalnoka volt. A 19. századi romantika egyik legjelentősebb zeneszerzője, és minden idők legnagyobb zongoraművésze. Munkásságát több mint 1400 remekmű dicséri. Bejárta egész Európát, majd 1835-ben a genfi konzervatórium tanára lett, a negyvenes évektől pedig Weimarban az udvari színház karmestere. Utolsó éveit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg, ahol tevékenyen részt vett a Zeneakadémia megalapításában, melynek második, Andrássy úti épületében saját háromszobás lakása is volt. Soha nem nősült meg, élettársi kapcsolatokban élt, három gyermekét távolról nevelte. 1886. július 31-én hunyt el Bayreuth-ban.

Ahová Franz Liszt belépett, jelenléte nem maradt észrevétlen. Légies és arisztokratikus termetű férfi volt, aki szőke hajával, finom vonású arcával és átható zöld szemével különös jelenségként hatott a bohém, művészetkedvelő társaságokra. Könnyed megjelenéséből azonban erő és szenvedély áradt, továbbá vasakarat, amelyből szorgalma és kitartása építkezett. Szinte minden leírásban kiemelik udvariasságát és illemtudását, általánosságban a másik ember iránti tisztelettudását, amely szokatlanul hatott és lenyűgözte a vele kapcsolatba kerülőket. 

Joseph Danhauser: Liszt Ferenc a zongoránál. 1840.  

Őrült rajongók hadában

Liszt tehetségét korán felismerték, és az attraktív gentleman Párizsba utazva hamar a társasági élet középpontjába került. Barátságot kötött Chopinnel, Paganinivel és Berliozzal, bálokba és szalonokba járt. Itt szerezte meg első tapasztalatait a szeretői viszonyokról, amelyek ettől kezdve egész életét végigkísérték két kiemelkedő jelentőségű kapcsolata mellett. Árnyalja az összképet a tény, hogy Liszt mindeközben papi pályára készül, de végül a zene és a nők iránti rajongása miatt csak évtizedekkel később, 1865-ben lépett be az egyházi rendbe Rómában.

Ferenc, vagyis Franci minden bizonnyal szenvedélyesen tudott és akart szeretni, ugyanúgy, amilyen odaadással a zongorához ült - mégis úgy hiszem, inkább a nők voltak azok, akik mérhetetlenül akarták őt a magukénak, a zsenit, az ünnepeltet, és Liszt nehezen állt ellent a hízelgő csábításnak.

No, nem azért, mintha Liszt nem szerette volna az örök egyesülés boldogságát megélni a földi örömökben, hanem mert szinte lehetetlen megfogni azt, akinek a lelke ekkora mélységeket és magasságokat fog át, aki úgy ébred és úgy fekszik, hogy állandóan és szünhetetlenül megírandó dallamok kényszere hajtja. 

Az ifjú Liszt alig húsz éves, amikor beleszeret tanítványába, Saint-Cricq gróf lányába, a 17 éves Caroline de Saint-Criq-be, ám nem sokkal később mégsem a kisasszony, hanem a 34 éves Adele Laprunarede szeretője lesz. Tiszta, földöntúli szerelem fűzi Caroline-hoz, akivel hosszasan ábrándoznak arról, hogy szerelmük kiteljesedhet, azonban a lány apja rangon alulinak tartja a tehetséges zongoratanárt, ezért eltiltja a fiatalokat egymástól. Liszt önbecsülése komoly sérülést szenved el, de szerencsére Adele megvigasztalja. A hölgy jómódban élő családos asszony, férje az idős Laprunarede gróf, akit a szeretők igyekeznek megóvni a tényektől, ezért diszkréten a háta mögött folytatják viszonyukat. 

Adele de Laprunarede, Caroline Saint-Criq és Lola Montez.

„Franci visszanézett a folyosóra, ahonnan elfordultak. Hirtelen sülyedni érezte a szívét. Most látta először a grófné gyermekeit. Mennykőütés gyanánt csapott rá, hogy anyának látta, családban élő valakinek. Most először gondolta meg, mióta ismerte, hogy a grófné nemcsak irodalomról és zenéről csevegő, vallási problémákról vitatkozó elvont széplélek, hanem asszony, akinek megvan a minden más asszonyéhoz hasonló magánélete" - írja le viszonyuk egy aspektusát Harsányi Zsolt Liszt Ferenc életéről szóló, Magyar Rapszódia című regényében. 

Virtuóz lovagunk az 1830-as évek végén hangversenykörutakra indult, és bejárta szinte egész Európát. Technikájával, improvizációs készségével kiemelkedett a kor művészei közül, játéka valóságos „lisztomániát” váltott ki rajongói körében, akik nem egyszer teljes extázisba estek a művész előadása után és közben; tapsoltak, elájultak, pilláikat rebesgették és virágokat dobáltak fel a színpadra (fentebbi karikatúra is ezt hivatott ábrázolni: Liszt, mint a kor szupersztárja).

Ebben az időszakban számos szeretője volt, köztük a zongoraművésznő Marie Pleyel (a jobb oldali képen), akivel az anekdota szerint Chopin lakásában találkozott, míg ő távol volt. Mindennek azért lett jelentősége, mert Chopint szoros barátság fűzte a nő férjéhez, így ezek az esetek igen kellemetlenül érintették, s némiképpen barátságukra is negatívan hatottak.  

A felhőtlen boldogság illúziója

A férjnél lévő Marie d'Agoult grófnővel, gyermekei édesanyjával 1833-ban ismerkedett meg Párizsban. A két gyermekes írónő (Daniel Stern álnéven publikált) a francia romantikus irodalom és a politikai publicisztika jeles női képviselője volt. Bár szinte első pillantásra egymásba szerettek, az első években csak, mint szeretők találkozgattak egymással. Hamarosan azonban Liszt ráébredt, hogy többet érez ennél. Menthetetlenül és mélyen beleszeretett az asszonyba. „A szívemben egyetlen és folytonos gondolat: meghalni, meghalni. Lelkemben egyetlen és állandó kép: meghalni, meghalni. Egyetlen emlék, egyetlen remény, egyetlen vágy: meghalni, meghalni, meghalni. Ó milyen forró, milyen perzselő még utolsó csókod az ajkamon! Milyen isteni, milyen mennyei a sóhajod karjaim között... Mindent neked, szerelmem, mindent érted" - olvasható a Magyar Rapszódiában Liszt hangversenykörútja közben írt levele Marie-hoz. 

A gyermekek édesanyja: Marie d’Agoul

Kapcsolatuk kívülről nézve mindenképpen különös volt és némiképp megmagyaráthatatlan tragédiák övezték. Két ember egymás iránti érzéseibe belelátni lehetetlen vállalkozás, de az kétséget kizáróan állítható, hogy Marie és Franzi szenvedélyesen kínzó szerelemre lobbantak egymás iránt. Az írónőnek két lánya volt; Louise és Claire, azonban az idősebbik (Claire) váratlanul, egy agresszív lázas betegségben meghalt. Ez az esemény még közelebb hozta egymáshoz a szerelmeseket. Marie hamarosan teherbe esett, ezért úgy döntöttek, hogy elhagyják a túlságosan sok ismerőssel teli Párizst, és Genfben kezdik meg közös életüket.

Liszt állandósuló utazásai és nyughatatlan természetük azonban útját állta kapcsolatuk stabilizálódásának, ezért a pár tíz év után különvált. Olybá tűnt, sehogysem tud zöldágra vergődni egymással ez a két individuális elme, így ez a tény, valamint a kor gyermeknevelési elvei utódaik sorsán is nyomot hagyott. Három gyermekük született (Blandine, Cosima és Daniel), de sem Liszt, sem Marie nem nevelte őket hosszabb ideig, a kicsiket ide-oda helyezték. 

Liszt gyermekei és sorsa

Mivel a pár 1836-ban visszatért Párizsba, kislányukat Blandine-t egészen 1839-ig a Genf mellett lévő település református lelkipásztor családjára bízták, és csak három éves korában veszik magukhoz. Második kislányuk, Cosima 1837. karácsony napján látta meg a napvilágot, az ő nevelését is azonnal egy dajkára bízzák. 1839-ben születik meg fiuk, Daniel, akit testvéreihez hasonlóan dajkához adtak. Cosimát két éves korában vették vissza magukhoz, amikor Marie visszatért Párizsba, majd a két kislány nevelését Liszt édesanyja vette át.

Blandine egy francia ügyvéd, a későbbi miniszterelnök, Émile Olliviehez ment hozzá, míg Cosima apja legkedvesebb tanítványához, az akkora kiváló karmesterré váló Hans von Bülow-hoz. Cosima azonban 1863. környékén beleszeretett Richard Wagnerbe, aki viszonozta érzéseit, ezért pár évvel később összekötötték életüket és három közös gyermekük született. Daniel ígéretes tehetségként indult neki a jogi pályának, azonban húszéves korában tüdővészben elhunyt - halála mélyen megrendítette Lisztet. 

Kurtizánok vonzásában: Lola Montez és Marie Duplessis

Párizs szikrázó hangulatában nehéz volt ellenállni a kísértésnek, főként, ha az emberfiával olyan nagyágyúk jöttek szembe, mint Marie Duplessis és Lola Montez.

Marie nehéz sorból vívta ki pozícióját, ugyanis fiatalon felismerte, hogy képeznie kell magát az előrejutás érdekében. Akkoriban egy valamirevaló kurtizán nem csupán az ágyban, hanem a társaságban is feledhetetlen élményt nyújtott. Pályája csúcsán Marie is megnyitotta saját szalonját, amely vonzotta a tehetséges embereket, így egy időben Honoré de Balzac, Alfred de Musset és Théophile Gautier mind nála gyűltek össze.  

Lolát a korszak egyik legprovokatívabb nőjének tartották, aki nem egyszer megbotránkoztatta a korabeli társadalmat. A hölgy I. Miklós orosz cár és I. Lajos bajor király szeretője is volt, mielőtt a zeneszerző karjaiba omlott.

Liszt végül szakított a nővel, aki híréhez méltó bosszút állt: egy nagy-nagy fogadáson, ahol még a német császári pár is jelen volt, berobogott a bálterembe és profi táncosnő lévén meztelenül adott asztaltáncot Liszt Ferencnek.

Az igazi társ: Carolyne Sayn-Wittgenstein

A kalandok és végeláthatatlan utazások után Liszt 36 éves korában végre révbe ért: megismerkedett Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnővel, aki ugyan férjnél volt, de külön élt tőle. Ahogyan Marie-val, Carolyne-al is azon nyomban egymásba szerettek, és innentől ez a rendkívüli műveltségű, kifinomult stílusú nő Liszt életének meghatározó szereplője lett, aki még zeneszerzői munkásságát is képes volt tevékenyen támogatni intellektusával. 

Mint fentebb már szóltam róla, Liszt egész életében nem házasodott meg, azonban Carolyne-t szerette volna elvenni több évtizedes együttlét után. Az asszony házasságát azonban nagyon nehéz volt felbontani, több ízben megpróbálták, de mindhiába. Végül Carolyne több mint egy évig volt Rómában, hogy kijárja a házasság felbontását, és úgy tűnt, hogy a művész ötvenedik születésnapján különleges ajándékban lesz része. A pápa hajlandónak mutatkozott a frigy felbontására.

Az esküvőre Rómában, a San Carlo al Corso templomban került volna sor 1861. október 22-én, azonban az esemény előtti napon (!), október 21-én este a pápai küldött arról tájékoztatta őket, hogy a házasságkötést el kell halasztani, mert az egyházfő felül kívánja vizsgálni a beadott iratokat. Mindennek hatására a szerelmesek úgy döntöttek, hogy lemondanak a házasságról - és ezt különös módon Liszt több jó barátja is üdvözölte, mert úgy vélték, hogy a szabadszellemű, ugyanakkor mélyen hívő férfiút csak boldogtalanná tette volna az igen kimondása.
(Ezen történésekről bővebben Gracza Lajos Liszt kutató beszélt.)

Liszt magyarországi fogadtatása

Liszt 1839. december 24-én érkezett Budapestre, és első koncertjeit pár nappal később tartotta egymás után. Fogadtatása grandiózus volt, az emberek teljesen el voltak ragadtatva játékától, és egyben nemzeti géniuszként tekintettek rá, akinek komoly hatása lehet a magyarországi zenei életre. Az alábbi levelet, amelyből itt részleteket olvashat Liszt Ferenc 1840. január elején írta akkori kedveséhez Marie d'Agoult-hoz.

[...] Ragyogó napról beszéltem magának. Ez a szó nem túlzott. Nem írok erről senkinek, s még magának is nagyon rosszul írok róla, mert ezeket a dolgokat nem lehet megírni. Január 4-én a magyar színházban játszottam a Lucia Andante-ját, a Galoppot, és mivel a tapsok nem szűntek, a Rákóczi-indulót (egyfajta magyar arisztokratikus Marseillaise). Abban a pillanatban, amikor éppen vissza akartam vonulni a kulisszák mögé, belép Festetics Leó gróf, Bánffy báró, Teleki gróf, mindhárman mágnások, Eckstein, Augusz* s egy hatodik, akinek elfelejtettem a nevét – mind magyar díszruhában; Festetics egy pompás (nyolcvan–száz lajosarany értékű), türkizekkel, rubinokkal stb. ékesített kardot tart a kezében. Rövid magyar beszédet intéz hozzám az egész közönség előtt, mely frenetikusan tapsol, s felövezi rám a kardot a Nemzet nevében. Augusszal engedélyt kéretek, hogy franciául szóljak a közönséghez. Ünnepélyes és szilárd hangon mondom el azt a beszédet, amelyet holnap kinyomatva küldök el magának. Ezt többször is megszakítják a tapsok. Amikor vége, Augusz lép elő, és ugyanazt a beszédet magyarul olvassa fel.

Nem lehet elképzelni ennek a jelenetnek komolyságát, ünnepélyes és mély benyomását; mindenütt másutt nevetséges lett volna – legalábbis bizonyos rosszindulatú kisebbség számára, amilyen mindenütt van – a nélkül a biztonság nélkül s az „állkapcsomat” jellemző valami nélkül, amit beletettem a beszédembe, s ami lelkesített s fenntartotta a többieket is.

Nagyszerű volt. Páratlan. De ez még nem minden.

Az előadás végén kocsiba ülünk. S lám, óriási tömeg zárta el a teret, és kétszáz fiatalember meggyújtott fáklyákkal, élén a katonazenekarral, kiáltozott: „Éljen, éljen, éljen!”

[...]

Pest, kedd, 1840. január 6. éjfél 
(A teljes levél ITT olvasható.)

Zeneakadémia 1940-ben. Fotó: Fortepan.