Vannak dolgok, amelyek múlhatatlan témák az emberi művészet történetében, ilyen a szerelem és az ehhez kapcsolódó érzések. Lehetünk boldogok, vagy éppen boldogtalanok egy szerelem hatására, és ha már benne vagyunk a kapcsolatban lesznek benne szép és örömteli, ugyanígy fájdalmas és nehéz pillanataink. Vannak kölcsönös, beteljesült kapcsolatok, és vannak plátói szerelmek, sőt előfordulnak olyan fellángolások is, amelyek látszólag nagy hatással vannak ránk, aztán pillanatok alatt kihúnyik az erejük.

Mindennek a megjelenítése a festészetben nem öncélú: egyszerre beszélnek a festő érzéseiről (vagy a magáéról, vagy arról, hogyan látta kívülről ezeket) és egyszerre szólnak hozzánk, ahol a kérdés mindig az: mennyire érint meg, mennyire rezonál ránk az adott festmény? Ha van kedvük, tartsanak velem ebben a művészi kalandban, amelyet Henri Gervex és Csók István egymásra válaszoló művei kereteznek, közben pedig a bájos rokokói szerelemtől kezdve a művész lelkéig ható érzésen át Modigliani avantgrádjaiban gyönyörködhetünk.

Féltékeny szerelmesek

A képen látható pár - mint az a festő címadásából kiderül - egy bálról érkezett haza. Csak találgatni tudunk, miért ennyire menthetetlenül szomorú a hölgy, aki ahogy hazaértek, rávetette magát a kanapéra és keserves sírásba kezdett. A férfi (féjre, partnere, szeretője?) nem tudja, vagy nem is akarja megvigasztalni. Csak ül maga elé meredve, fél kesztyűjét már levette, és csak nagyon lassan, kissé remegő kézzel igyekszik levenni a másikat. Szavak, és a két szereplő egymáshoz fordulása nélkül is sugároznak az érzések a képről: tehetetlenség, elfojtás és a megértés hiánya.  

Hazatérés a bálból (1879.)

A festmény alkotó Henri Gervex (1851-1929) első munkái a mitológiai témákat ölelték fel, majd érdeklődése a szerelmi és a társasági élet felé fordult. „Return to the Ball" című festményét 1879-ben a párizsi Szalon kiállításán mutatták be, és maga Émilé Zola úgy írt róla, hogy „íme egy féltékenységi jelenet, egy síró nő és egy öltönyös férfi között, aki idegesen próbálja lehúzni a kesztyűjét". Fontos részletet emelt ki a naturalista író, ugyanis az, hogy a férfi ennyire szenved a helyzettől azt jelenti, hogy szíve mélyéből szereti a kétségbeesett nőt. Ettől a szenvedélytől lesz drámai a jelenet, és ezt a kettősséget (szerelem és féltékenység) közvetítik a szereplők mozdulatai és testtartásuk.

Ha szeretné jobban megismerni munkásságát ITT tudja megnézni Gervex további képeit, amelyek  jellegzetes alakábrázolásáról és technikájáról könnyen felismerhetőek. 

Kacér szeretők a parkban

XIV. Lajos udvarában szinte kötelező volt hódolni a szépségnek és az élvezeteknek. Az udvari társaság ugyanakkor igyekezett minél kifinomultabban viselkedni, azzal együtt, hogy nyitottak voltak a szerelem és a gyönyör változatos formáira. Francois Bouchernek (1703-1770) ebbe a körbe sikerült belibbennie, miután elnyerte a királyi festészeti és szobrászati akadémia díját, a Római Nagydíjat, mi több, a király szeretőjénél, Madame de Pompadournál is rendkívüli tetszést aratott. Bouchert az egyik legnagyobb hatású rokokó festőnek tartják, aki sokat merített Tiziano, Tintoretto és Veronese munkásságából. 

Szeretők a parkban (1758.)

Szeretők a parkban (Lovers in the Park) című festménye egyszerre idilli és kacér. A fiatal pár testtartása egymás iránti elkötelezettségüket bizonyítja, spánieljük ott hever lábaiknál, a hölgy karja pedig a férfi térdén nyugszik, akinek mindkét lábszára mezítelen. A parkban azonban helyet kapott még egy szereplő, egy virágkötő lány, akinek tekintete egyértelműen összekapcsolódik a fiúéval. Vajon mire gondolhatnak? Talán egy új szerelem szövődik közöttük, vagy csak a csábítás ténye vonzza az ifjút?

Boucher korai munkáit idillikus tájképek és mitológiai témák jellemezték, ám hamarosan ennél sokkal izgalmasabb téma: a szerelem felé fordult. Mesterévé vált ezen jelenetek érzéki, ugyanakkor finom ábrázolásának. Képeiről sugárzik a mennyei hangulat és szépség, és ezzel a keretezéssel még a legvadabb szenvedély élét is képes ellágyítani.

Ha szeretné jobban megismern Francois Boucher munkásságát ITT tud megnézni további képeket tőle. Festményeit élénk színek, kecsesség, finomság és ízléses erotika jellemzi.

Leghíresebb festménye mégsem a fenti, hanem az, amely Marie-Louise O’Murphy-t, XIV. Lajos 15 éves szeretőjét ábrázolja, aki egy katonatiszt lányaként került Casanova állítása szerint az ő közreműködésével Madame de Pompadour szárnyai alá. A nagy hatalmú madame maga keresett királyának szeretőket, ha ő maga már nem tudta kielégíteni az uralkodó vágyait. A király egyébiránt nagy körültekintéssel alakította ki háremét, ezért a Parc aux Cerfs nevű iskolában helyezte el azokat a lányokat, akiket rendszeresen megkívánt. Marie 14 éves korában lett a király szeretője, és a rokokó mester is a király kérésére festette meg őt a Fekvő lány, vagy Szőke odaliszk című festményén. Marie később megpróbált Madame de Pompadour helyébe lépni, ám az udvari intrikák legyőzték, ezért Lajos eltávolította az udvarból és férjhez adta Beaufranchet grófhoz.

Egy földöntúli szerelem beteljesülése

Nézzék, mennyi ártatlanság és báj köszön vissza erről a képről! Ámor és Psyché szerelme a mitológiai témák egyik legszebb meséje, amely ráadásként boldogan ér véget. Pedig a földi, ámde földöntúli szépségű Psyché és a szerelem istenének kapcsolata nem indul a legjobban. Ámor nem önszántából, hanem édesanyja, nevezetesen Vénusz kérésére látogatja meg a lányt, az istennő ugyanis féltékenységében azt kívánta, hogy fia ejtse szerelembe nyilával a világ legrútabb teremtményébe.

A sors azonban közbeszól: Ámor önmagát sebesíti meg a nyíllal, így menthetetlenül beleszeret Psychébe, akit ezért elvesz feleségül, és onnantól minden éjjel meglátogatja. Isteni mivoltát azonban titkolja, ezért a lány nem gyújthat gyertyát jöttekor - végre mégis megteszi, ám ekkor véletlenül ő maga is megsebződik a nyíllal, így benne is hatalmas szerelem ébred Ámor iránt. Bár a leleplezés miatt ekkor Ámor elhagyja Psychét, ezernyi kaland, cselszövés és veszedelem után végre újra egyesülnek, ráadásul úgy, hogy az Istenek halhatatlanná teszik Psychét; ambróziát itatnak vele az Olimpüszon.

Ámor és Psyché (1767-1771)

Nem is tudom, láttam-e ehhez hasonlóan harmonikus, sem túl keveset, sem túl sokat nem mutató festményt arról, hogyan nézhetnek egymásra az igazi szerelmesek. Bármennyiszer és bárhonnan is vizsgáltam ezt a művet, arra a jutottam, hogy pontosan ez az a nézés, amiben világosan látszik a szerető gondoskodás és egyben a másik fél tiszteletben tartása. Mintha azt mondanák egymásnak, hogy: „bármi lehetséges, amit szeretnél, de semmi sem kötelező, amit nem."

A festményt jegyző Louis-Jean-François Lagrenée (1724-1805) Boucher kortársa volt, így szintén rokokó festő, akinek tehetségét a királyi akadémia is magasra értékelte. 25 évesen ő is elnyerte a Római Nagydíjat, majd az akadémia tagjává választották. Pártfogói között megtaláljuk Elizabeth Petrovnát, azaz Erzsébet orosz cárnőt, akinek meghívására két évet töltött Szentpéterváron, majd visszatért Párizsba, ahol haláláig különböző, jelentős művészeti tisztségeket töltött be.  

Goya reménytelen szerelme Alba hercegnő iránt

Francisco José de Goya két legismertebb képe a Meztelen Maja (La Maja Desnuda) és a Felöltözött Maja (La Maja vestida). Goya eredetileg csak a meztelen változatot készítette el, azonban ebben az időben a spanyol festészetben szokatlan volt az akt, ezért a társasági élet egy része követelte, hogy a festő öltöztesse fel Mayát. Erre Goya nem volt hajlandó, inkább fogta magát és festett egy másik képet, amelyen pontosan ugyanabban a testtartásban és arckifejezéssel, de immár ruhában látható az asszony. Egyesek szerint a felöltözött Maya még sokkal érzékibb, mint a meztelen, mert egész lényéből a vágyakozás és felhívás árad.

A meztelen és a felöltözött Maya

A kép(ek) mögötti történet sem mindennapi, és megvan rá az esély, hogy Maya Alba hercegnőt, azaz Goya egyik legnagyobb szerelmét rejti. A hercegnő nagyon magas pozíciót birtokolt, a királynő után ő volt a második hölgy az udvarban, s ezen túl szépsége is legendás volt. „Valahányszor végigviharzik, a város népe az ablakhoz szalad…” - jegyezte fel róla egy francia átutazó. Goya és Alba hercegnő kapcsolatáról igen keveset tudunk, azonban a jelek arra mutatnak, hogy a kép elkészítésének idején (1797-1780) együtt voltak - ekkoriban a festő a királyi család rezidenciáján nyaralt és vázlatfüzetében számos alkotás található a hercegnőről kifejezetten erotikus, kihívó ábrázolásban. 

A jobb és a bal oldali festmény Alba hercegnőt ábrázolja, a középső a Janus-arcú nőt.

A szerelem hevessége azonban nem volt kölcsönös. A hercegnőt Goyában feltehetően inkább zsenialitása és kitüntetett udvari szerepe, mintsem külseje vonzotta, ezért eszébe sem volt öröklétre szerződni a férfival. Goyát azonban mélyen felkavarta ez a kapcsolat, és ezek az utórezgések megjelennek egyik legmeghatározóbb sorozatában, a 80 nyomatból álló Los Caprichos-ban is. Utóbbi munkák közül talán a Janus-arcú nő árulkodik a legjobban Goya érzéseiről, ezen ugyanis egy, a hercegnőhöz nagyon hasonló arcú kétfejű nő látható, aki egyik fejével a festő, míg másik fejével a kastély felé fordul.
 

A szerelem felszabadító ereje

Amadeo Modigliani-t mára fényesen ragyogó géniuszként tiszteljük, azonban saját korában számos nehézséggel kellett megküzdenie és igazán sosem sikerült elfogadtatnia magát. Sok időt töltött a párizsi művésznegyedben, a Montparnasse-on, ahol kocsmáról-kocsmára vándorolt, miközben portrékat adott el és vázlatokat készített. Sokáig kereste saját stílusát, és abban, hogy végül megtalálta, feltehetően nagy szerepe volt Beatrice Hastings angol költőnőnek, aki felszabadította az érzéseit, és ennek hatására Modigliani a meztelenségnek is nagyobb teret engedett festményein.

Beatrice Hastingsot ábrázolja egy korai darabja, az Ülő akt (1916.). A bal oldali képen szintén Beatrice látható.

Aktjainak szereplői legtöbb esetben helyi pincér- vagy csaposlányok voltak, akik egy-egy liter jó borért, és/vagy szerelmi légyottért vállalták a modellkedést. Modi (ahogy barátai hívták) vonzó, attraktív férfi volt, és bizonyára érzékien tudott bánni a nőkkel. Elmondása szerint az aktképeket mégsem a vágyak felkeltésére festette, ezért nem is értette, amikor a cenzúra bezáratta a kiállítását (az egyik fő bűne az volt, hogy a kor szokásával ellentétben megfestette a nők szeméremszőrzetét), amelynek középpontjában meztelen modellek voltak. 

A szerelem ébredése

Csók István (1865-1961) alkotási folyamatára jellemző volt, hogy egy-egy kompozícióját többféle variációban is megfestette, azaz újragondolta, így számos képénél meg lehet találni az előzményeket, vagyis az előképeket. Ezek azonban nem vázlatok, hanem ugyanolyan értékű alkotások, amelyek önmagukban és egymással összevetve is értelmezhetőek.

A tavasz ébredése (1900)

Ilyen alkotása a Tavasz ébredése, amely egy évszázadig lappangott, mígnem a Kieselbach Galéria aukcióján 2004-ben előbukkant. Tudomásunk szerint a képet csupán egyetlen alkalommal, 1914-ben mutatták be Budapesten, míg előzményének az 1897-ben megfestett Melankólia tekinthető. 

 Az én szerelmem haragszik most reám... (1902)

Ahhoz azonban, hogy a művészettörténészek a teljes képet rekonstruálják szükség volt arra a monokróm festményre, amellyel a festő Balassi Bálint Az én szerelmem haragszik most reám... kezdetű versét illusztrálta. Ezen a képen, hasonlóan a Melankóliához két nőalak jelenik meg, akik közül az egyik az érzéki örömöket, míg a másik (a hárfás hölgy) a szellemi munkát jelképezi, s kettőjük között ül a férfi, akinek választania kell. 

Ennek a feszítő választásnak azonban még nyoma sincs a Tavasz ébredése című képen, amelyen csak az ébredő szerelem ártatlansága és frissessége érezhető, és az a bizonyos „tabula rasa", amely ebben a a kezdeti állapotban minden szerelmesnek kijár. A nő itt a beteljesülés, a megnyugvás és a boldog hazatérés örömét hordozó szépség, aki virágaival és színeivel egy új és termékeny időszak eljövetelét hirdeti (a három festmény kapcsolatáról bővebben EBBEN a cikkben olvashat).

Emlékezzenek csak vissza az első képre! Henri Gervex kompozíciója mintha csak az ellentétpárja lenne ennek a képnek. Míg itt minden a lelkesedésről és rózsaszín ködről szól, addig ott a szerelmesek kapcsolatában megjelenő válság tűnik elénk, amelynek hatására a szereplők lelkiállapota teljesen átfordul: a reményteli férfiember magába roskadt, ideges úrrá alakul, míg a magát örömmel felkínáló kedves elcsigázott, szomorú hölgyé változik.

Vajon mi mindenen kell keresztülmennünk ahhoz, hogy idáig eljussunk?

Ha szeretné jobban megismerni Csók István  munkásságát ITT tud megnézni további képeket tőle.