A tiszta, nyári éjszakai égboltot kémlelve csillagok százaiban gyönyörködhetünk. Különösen augusztusban, a Perseidák meteorraj érkezésekor, a hullócsillagok idején. Miért szeretjük annyira ezeket a fényes, tündöklő pontoknak látszó égitesteket? Mit jelképeznek számunkra? Mi mindent tulajdonítunk nekik? És hogyan ábrázoljuk őket? Erről gondolkodtam egyik éjjel.
Évtizedekkel ezelőtt, az egyik olaszországi utam során tűnt fel, hogy mennyi templom falát, pontosabban mennyezetét ékítik csillagok - mintha csak az éjszakai eget látnánk. Az emberiség évezredek óta díszíti csillagokkal az épületeket, vallásos iratait, műalkotásait.
Ha csak a közel-keleti/európai kultúrákat vizsgáljuk, azt látjuk, hogy már a mezopotámiaiak életében is fontos szerepet töltöttek be a csillagok, hiszen ezek az égitestek az istenséget jelentették. Istart (a Vénusz bolygó istennőjét) például csillagkoronával ábrázolták. A csillagjóslás, az asztrológia pedig hitük szerint az isteni bölcsesség közvetítője volt.
Az ókori egyiptomiak számára a csillag egyrészt a lélek jelképe volt, és annak halhatatlanságát fejezte ki. Meggyőződésük volt, hogy a csillagokban élnek tovább a holtak lelkei. Nut volt az ég istennője - neve ismerős lehet máshonnan is: a latinban az éjszaka nocte, az olaszban notte. Izgalmas egybeesés, nem gondolják? Az istennő az egyiptomi mítosz szerint minden nap felfalta, majd újra megszülte a gyermekeit, a csillagokat, és napnyugtakor lenyeli, majd reggel kiköpi Rét, a napistent. Az alábbi jelenet - a Nap születése - a Hathor-templomban látható.
Az ókori Egyiptomban a csillag a végzet, a sors szimbóluma is volt. A fáraókat is csillaggal azonosították haláluk után. Azt se feledjük, hogy a mai ismert, nyugati asztrológiai alapjai a csillagjegyekkel (a Vízöntőtől a Bakig) és az azokhoz kapcsolódó tulajdonságokkal, illetve a horoszkóp elkészítésével az antik Egyiptomban alakultak ki.
A Krisztus előtt 1479 – 1458 között uralkodó Hatsepszut halotti templomát - mint azt az alábbi fotón láthatják - a csillagos kék égbolt díszíti, akár majd évszázadokkal később itáliai templomokét...
A görögök és rómaiak az isteneket a csillagokkal azonosították. Az égitestek mozgása az isteni hatalom harmonikus együtthatásának szimbóluma. Egyes indoeurópai nyelvek máig őrzik az égitestek nevét a hét napjainak elnevezésében. Így lett a szombat Saturday vagyis Szaturnusz napja az angolban, vagy Venerdí azaz Vénusz napja az olaszban.
A Szentírás ótestamentumi részében a csillagok Isten akaratának vannak alárendelve, és a fénylő csillag Isten vezetésének jelképe.
Az isteni útmutatás szimbóluma a legszebben talán az Újtestamentumban, a betlehemi csillag történetében szerepel - ez mutatja az égen, hogy megszületett a várva várt Megváltó, Jézus Krisztus, és ez a fénylő csillag vezeti a napkeleti bölcseket - a háromkirályokat - az újszülötthöz.
Nem is csoda, hogy már a kora középkori, az új vallás, a kereszténység számára emelt templomokban feltűntek a csillagok. Ilyen például a Ravennában található emlékmű, Galla Placidia (I. Teodosius császár lánya és Athaulf gót király 450-ben elhunyt felesége) mauzóleuma is. A kereszt alakú épület középpontjában a csodaszép kupola található, amelyet az éjszakai égbottal és aranycsillagokkal díszítettek.
Később elsősorban Közép-Itáliában ékítették a templomok mennyezetét a csillagos égbolttal. Semmi máshoz nem fogható. Az egyik kedvencem az orvietói dóm, amely már önmagában lélegzetelállító, belépve pedig csak csendben gyönyörködünk...
Egyértelmű tehát, a csillagok összességében az isteniséget, istenség vagy Isten jelenlétét, az örökkévalóságot, a halhatatlanságot, a túlvilágot és a reményt fejezik ki.
Arról se feledkezzünk meg, a magyar népköltészetben mennyi, de mennyi alkalommal bukkannak fel - még ha csupán motívumként is - a csillagok. Itt vannak például a csillagmondák, amelyek az égitestek keletkezésének a történetét mesélik el. Tudták például, hogy a Fiastyúk, vagyis a Bika csillagkép központi eleme hogyan alakult ki? Nos, a monda szerint Sánta Kata (az Orion csillagképet hívták így egykor) "vitte a kotlóst az égi búzamezőkre, hogy az elszórt búzaszemekből megéljenek", a csángók szerint pedig úgy, hogy egy asszony vasárnap szőtt, ami tilos volt aznap, ezért Isten azzal büntette meg, hogy kotlósát kővé változtatta, és feltette az égre.
Azután itt ez a rengeteg magyar magyar népdal, amelynek a címében szerepelnek a csillagok: Lement a nap, csillag van az égen, Három csillag van az égen, Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, Este van már, csillag van az égen, Megyen már a hajnalcsillag lefelé, Sűrű csillag, jaj de régen utazol, Holdvilágos, csillagos az éjszaka...
Vagy a népmesék, amelyekben a csillag a különlegesség szimbóluma, mint A csillagszemű juhász című mesében, vagy a kissé pajzán történetben, A királykisasszony jegyeiben.
Csak egyet tudok javasolni Önöknek ezekre a nyári éjszakákra. Ha tehetik, menjenek ki a szabadba vagy tegyenek látogatást a legközelebbi csillagvizsgálóba, és gyönyörködjenek a csillaghullásban. Lazítsanak, élvezzék a látványt, adják át magukat ennek az élménynek.
