Ismét egy tündöklő csillag hagyott itt bennünket. Meghalt a feledhetetlen Bara Margit is. Ezzel a tavalyi bejegyzésemmel emlékezem rá.

Tudják, a napokban egyre többet gondolok a szerelemre. Meg-megfordulok egy-egy hölgy után a nagykörúton a délelőtti sétáim alatt, és meglepően sokáig el tudok merengeni a villamoson, amikor férfiszívemnek tetsző női arc tűnik fel a közelemben. Közeledik a tavasz.

Esténként, amikor kinyitom a szálló ablakát és megtámaszkodom a párkányon, megállíthatatlanul törnek elő az emlékeim. Teljes bizonyossággal állíthatom Önöknek, hogy minél több évtizedet hagyunk a hátunk mögött, annál élénkebbé válnak a múlt képei, és néha olyan közel furakszanak a lelkemhez, mintha éppen csak az imént történtek volna.

Túl a világégéseken, az 1950-es, 60-as években a budapesti éjszakák a kikapcsolódásról szóltak. Ilyenkor igazán feledni tudtuk a demagóg propaganda életünkbe be-beszűrődő hangjait. Esténként szabadok voltunk, és mondhatom, hogy legszebb felöltőnkben és legjobb stílusunkkal kaptuk nyakunkba a várost. A színházi és filmszínházi világ tárt karokkal fogadott minket, művészetre szomjazókat. Honthy Hanna csillaga egy váratlan fordulatnak köszönhetően ekkor ragyogott a legmagasabban az operettben, miközben a mozivásznon kivételes tehetségű szépségek jelentek meg: Bara Margit és pályatársa, Krencsey Marianne. Számomra ők voltak a Végzet Asszonyai.

Honthy Hanna a nagyszívű díva

Az operettprimadonna, aki egy egész évszázadon át világított fényével Budapest egén, egyáltalán nem született dívának, és keservesen megdolgozott azért, akivé lett. Hannától egyébként szinte sosem lehetett a nehéz gyermekkoráról hallani, csak sejtéseink voltak, mert körülötte már csak a csillogás volt, és benne a NŐ, akinek minden mozdulata igazodott ehhez a pompához. 

Amikor megismertem, közel járt ahhoz, hogy végleg búcsút mondjon a színháznak, de egy váratlan fordulat még magasabbra emelte. Az operettszínházba szerződött, ahol külön neki írták át a darabokat, a legendás Csárdáskirálynő Cecíliájaként pedig egyszerűen lehozhatatlan volt a színpadról, és nem csak Magyarországon, külföldön is ódákat zengtek róla. Keveseknek sikerült az, ami neki: olyannyira komolyan vette az operett műfaját, hogy egészen magas kulturális szintre emelte. A léha, könnyed darabokba is drámai színt vitt fenséges megjelenésével. Honthy Hanna akkor is királynő volt, amikor hétköznapon lépett be egy helyiségbe, és nem tudott úgy megszólalni, hogy ne rá szegeződjön minden szem.

Lehetett őt szeretni, és lehetett nem szeretni, füstös pesti bárokban hallottam többször, hogy felsőbbrendű stílusa okán kritizálják, és egyesek azt is a szemére vetették, hogy neki mindig kocsi és sofőr állt a rendelkezésére. Tény, és erről hallottam magam is biztos helyről, hogy néha valóban túllőtt a célon. Elnézték neki. Amikor például a sértődöttet játszotta, képes volt akárcsak egy órával az előadás kezdete előtt lemondani a fellépést. Igaz az is, hogy kőkeményen harcolt a maga elsőbbségéért, és a konkurenciát magabiztosan utasította maga mögé. Sokan ejtettek könnycseppet léptei nyomán.

Nekem viszont cseppet sem volt kifogásom a nagyvilági fellépése ellen. Sőt. Titkon gratuláltam Hannának ahhoz, hogy nyugati milliőt csempész a főváros életébe és öntudatosságot a színészvilágba. Tény, hogy mindig kiállt magáért, és nem egyszer magasra srófolta a fellépti díjának árát, és nem egyszer kikötötte, kivel hajlandó adott szerepben játszani. (A kis fotón Honthy Hanna 1973-ban írt levele látható, melyben megírja, hogy sajnos nem tud segíteni a kért színházi jegy megszerzésében.)

Bara Margit, az okos szépség

Azt mondják, a legnehezebb életfeladat, ha valaki egyszerre szép és okos. Margitnak ezzel kellett megküzdenie, miközben semmi másra nem vágyott csak arra, hogy nyugodt körülmények között dolgozhasson. Ő másképp volt jelenség, mint Honthy, belőle a természetes erő és akarat sugárzott messzire. A hűség és állandóság volt Margit fegyvere, benne nem volt benne semmi léhaság és bohémság. 

Az ötvenes években érkezett Erdélyből Budapestre, de pár évvel később már rendszeresen filmezett. Első szerepét a Szakadék című filmben kapta, majd jött a Bakaruhában és a Szegény Gazdagok. Bara igazi terepe a mozi volt, a rendezők szerettek vele dolgozni, mert fegyelmezettségén túl az alkalmazkodásban is élen járt. Könnyen lehetett instruálni, és ösztönös képessége volt ahhoz, hogy teljesen átváltozzon a szerepe szerint. 

Aki közelebbről meg akarja ismerni ennek a páratlan művésznek az életét, figyelembe kell vennie, hogy honnan jött, és hogy mennyire fontosak voltak számára a gyökerei. Kolozsváron, szülővárosában, igen élénk szellemi közegben nőtt fel. Jékely Zoltán és Kányádi Sándor társasága inspirálta, erősítette az irodalom szeretetét, de ezen túl is igen művelt volt. Anyanyelvén kívül románul, franciául, angolul és spanyolul beszélt. 

Magam, sajnos sosem beszéltem vele szemtől szembe, de, aki jól ismerte, nyugodtságát és nyíltszívűségét szerette leginkább. Margit csak ritkán tette tiszteletét a budapesti éjszakában. Vele a tiszta emberi méltóság ideája jelent meg a filmvásznon, és ezt akkor értjük meg igazán, ha a Bakaruhában cselédlányára nézünk. Az igazság az, hogy szerintem a belső szépség harmóniája sugárzott az arcáról, ugyanakkor valamiféle megközelíthetetlenség vette körül. Sosem volt udvarlói hadában, és nem fürdött a rajongók gyűrűjében.

De még egy ilyen tiszta ember karrierjét is összetörhetik a pletykák, és sajnos ezt Bara Margit pályája sem élte túl. Hírbe hozták ugyanis Ónody Lajosnak, az éjszaka császárának orgiáival, a rosszmájúság ostora azonban leginkább rajta csattant.

Törőcsik Mari, aki nagyon szerette, úgy mutatta be őt, mint aki testvére a színpadon. "Nagyon sok embernek kell tőle bocsánatot kérnie, de én, aki ennyire szeretem, nekem is bocsánatot kell kérnem. Végül is… az ember nem figyel kellőképpen a másikra. Nekem is családom lett, gyerekem született, belecsúsztam a saját külön életembe. Azt jelenti ez, hogy hátat fordítottam a barátságnak? Nem hiszem. És az is igaz, hogy én magam Margitétól eltérő filozófiával nem vettem elég komolyan a körülötte kavargó pletykaáradatot sem. És talán… azt sem éreztem át kellő mértékben, hogy ami aztán vele történik a színházi életben, mind-mind ennek az egyenes következménye. Nem láttam bele, nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, pedig ha… talán tudtam volna segíteni neki..." - kommentálta később a színésznő a történteket, és valljuk be, ez a történet mindannyiunk számára rejt tanulságokat.

 

Krencsey Marianne, a tündér