Budapesten lépten-nyomon érdekes figurákba botlom. Más nagyvárosokhoz hasonlóan a város közterületein is évszázadok óta zajlik az élet. Sőt, a városképhez mindig is hozzá tartoztak az utcai arcok, vagy ahogyan egykor nevezték őket: utcai alakok.
Hihetetlenül sokféle ember alkotta ezt a különleges réteget: a tejet kínáló milimárik, a gyümölcsárusok, a csipkekészítők, a házalók, a kőporos emberek, a vándorkereskedők, az utcai fűszeresek, a gesztenyeárusok, a köszörűsök, a posztos rendőrök, az esernyőjavítók, a kocsisok, a szódások, a virágárusok, a rikkancsok, a fuvarosok, az ószeresek... És a kedvenceim, az utcazenészek, például a hegedűsök és a kintornások.
Életkép a régi Városház téren (a mai Váci utca Kígyó utca és Pesti Barnabás utca közti szakaszán) - Fotó: Fortepan
Kik zenéltek az utcákon? Például a verklivel házról házra járó kintornások, bár ők nem muzsikusok voltak. Munkaeszközük a kerekeken guruló szekrény, a verkli, amelyben speciális billentyűzet kis kalapácsütésekkel, forgó henger segítségével hívta elő a dallamokat. A hengerrúd szekrényből kiálló végét forgatta a kintornás.
A "kintorna" szót az olasz nyelvből vettük át, eredetileg a tekerőlantot hívták így. A verkli német eredetű, az utcai zenegépeket jelölte. Az alábbi felvételen hallható, hogyan szól egy régi, felújított verkli.
Így szólt a verkli 1972-ben a XIII. kerületben - Fotó: Fortepan
Hányszor, de hányszor hallottam a verklit és a vándorhegedűsök zenéjét, amikor a barátaimnál jártam Óbudán, a Tímár utcában! Bejöttek az udvarra, megálltak, az asszonyokkal és a gyerekekkel percek alatt megtelt a függőfolyosó. Aki adakozni akart, az újságpapírba csomagolva dobta le a pénzt a gangról, a kintornás és a hegedűs pedig meghajlással mondott köszönetet.
Kintornásnak lenni nem volt megbecsült foglalkozás, mivel eleve szegény családok próbálták így megkeresni a kenyérre valót. Az utcazenészekhez hasonlóan a közönség önkéntes adományaiból, odavetett fillérjeiből éltek. Gyakran vált küzdelmessé és gyötrelmessé ez a munka, mivel előfordult, hogy leszólták a kintornásokat, a házmesterek elzavarták őket vagy feljelentették őket a közelben posztoló rendőrnél.
Az utcán zenélők másik táborát valamikor a hangszeren játszó koldusok alkották, akiket talán még a kintornásoknál is jobban lenéztek. Ugyancsak az utcán muzsikáltak a képzett, klasszikus hangszeren játszó zenészek, vagy profi cigányzenészek is más munka híján.
Zenészek 1917-ből - Fotó: Fortepan
A szocializmus évei alatt az utcazenészek jobbára eltűntek, a rendszer nem tűrte, ha valaki kilógott a sorból. A kor normái szerint mindenkinek úgynevezett rendes munkával, munkahellyel kellett rendelkeznie.
Manapság a budapesti utcákon a következő három csoportot lehet megkülönböztetni egymástól. Az elsőt a szintetizátorral, zenegépekkel pénzt gyűjtők alkotják. A második csoportba tartoznak azok, akik hangszeren játszanak ugyan, de nem profi zenészek, "csak" jók, vagy tehetségesek, a harmadikba pedig a zeneakadémián, zeneiskolákban tanulók, a zenei tanulmányokkal rendelkező képzett művészek, mint amilyen a vízzel töltött üvegeken játszó férfi.
Kevesen tudják, hogy nem lehet csak úgy egyik napról a másikra kiállni az utcára muzsikálni. Ez a tevékenység engedélyköteles, az önkormányzattól kell kérni, ráadásul bárhol nem is lehet a gitárhúrba csapni, az aluljáró elvileg tiltott zóna. A fővárosi önkormányzat kötelező napidíjat határozott meg, attól függően, hol játszanak a zenészek. Már városi legenda is született, amely szerint zeneiskolai végzettséghez kötik az utcazenét és bizottság előtt kell bemutatni a hangszeres tudást.
A szabályozással drasztikusan csökkent a hivatalos engedélyt kiváltó muzsikusok száma. A hivatalok és a szabályok nem csak Budapesten lehetetlenítették el az utcazenészeket; akik Bécsben próbáltak szerencsét, azok többsége sem járt sikerrel... 2011-ben demonstrációval hívták fel a figyelmet a művészek a problémákra.
Szeretem az utcazenét, mert
zenei előtanulmányok nélkül is előadható és élvezhető,
spontán és örömteli,
egyedivé teszi egy-egy városnegyed arculatát,
különleges hangulatúvá varázsolja Budapestet,
derűssé teszi a napomat.
