Valóságos kincs volt a só évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt. Kiemelt szerepet kapott ez a fontos alapanyag, hiszen az élelmiszereket sokáig csak szárítással vagy sózással tudták tartósítani. Az utóbbi évtizedekben az alternatív gyógyászatban is elterjedt a só használata, sokan esküsznek a légzőszervi betegségek esetében a sóterápiára.
A só egykor fizetőeszközként is szolgált, és nagy haszonnal lehetett kereskedni vele, nem véletlenül vált monopóliummá a só forgalmazása, és a só nem véletlenül szerepel tanmesékben, történetekben.
Az azték mitológiában Vistoszivatl (vagy Huixtocihuatl), a sós asszony a só és a sós vizek istennője volt.
A magyar népmesék közül pedig mindannyian ismerjük azt, ami a só jelentőségéről szól.
Az élelmiszereket nem csupán egyszerű sózással próbálták meg tartósabbá tenni, hanem a sót hűtéshez is használták. Ezen az elven működtek a hűtőszekrények elődei.
A hó, jég és a párologtatás mellett viszonylag korán felfedezték a különféle hűtőkeverékeket is. Indiában már a Krisztus előtti IV. században tudták, hogy a vizet só hozzáadásával lehet hűteni.
Olaszországban és Spanyolországban a középkorban jöttek rá arra hogy a vizet szalmiáksó bekeverésével le lehet hűteni. A XVI. századtól ezeket a hideg sóoldatokat elsősorban tudományos célra használták, később cukrászdákban, háztartásokban is hűtöttek velük.
A só történelmének magyar vonatkozása is akad. Árpádházi Szent Kinga (Kunigunda) IV. Béla király lánya, V. Boleszlaw lengyel király felesége az apjától kapott erdélyi sóbányák jövedelméből 1251-ben megnyittatta a wieliczkai sóbányákat - ez a világ legrégebbi kősó bányáinak egyike!
A történet szerint Kinga a tatárjárás után hazautazott, hogy apjától segítséget kérjen a nélkülöző lengyelek számára. Ajándékba megkapta a máramarosi sóbányát, Kinga pedig a birtokba vétel jeléül beledobta a gyűrűjét a bánya aknájába. A legenda úgy tartja, hogy ezt a gyűrűt később a Kinga által megnyittatott wieliczkai sóbányában találták meg - egy másik változat szerint az egyik dombon kezdtek el ásni Wieliczkában, és ekkor fordult ki a földből a máramarosi aknába hajított gyűrű.
A Krakkótól 12 kilométerre fekvő bányában magyar bányászok kezdték meg a fejtést, amely 1996-ig folyt. Európa második legnagyobb sóbányája már évszázadokkal ezelőtt felkeltette az utazók figyelmét, és a XVIII. századtól kifejezetten turistalátványosságnak számított. Olyan korabeli hírességek jártak itt, mint Nikolausz Kopernikusz, Frédéric Chopin vagy Johann Wolfgang von Goethe. A ma is látogatható bányában ma is végigjárhatunk egy csodálatosan misztikus, 20 teremből álló, körülbelül 3 km hosszúságú utat. Az egyik teremben az a jelenet látható, amint a magyar királylánynak, a lengyel királynénak átnyújtják a sótömbben megtalált gyűrűt.
Az erdélyi sóbányászat története a bronzkorig nyúlik vissza, ebből az időből sóvágó eszközök maradtak fenn. A rómaiak élénk sóbányászatot folytattak Erdélyben, a honfoglalás és államalapítás után pedig különböző dokumentumok születtek a sóbányászatról és a sóbányákról. IV. Béla király például 1245-ben kelt adománylevelében a désaknai sóbányát László nevű hű alattvalójának adományozta. III. Endre 1291-ben az egyik kiváltságlevelében már a désaknai, széki és kolozsi sóbányászok kiváltságaira utal.
Róbert Károly 1310-ben elrendelte, hogy a dési sóbánya is ugyanannyi sót köteles a királyi kincstárnak beszolgáltatni, mint a désaknai bánya. A máramarosi sóbányászatról és a sóbányászok járandóságairól egy II. Ulászlótól származó, 1489-ben kelt okmány másolata emlékezett meg.
Az Erdélyi parajdi só Magyarország egyik büszkesége volt - a mai napig bányásszák Erdélyben, a híres parajdi sóbányában. A világ egyik legjobb minőségű sófajtájának tekinthető, 84 különféle értékes ásványi anyagot tartalmaz, ennek köszönhetően kiemelkedően hasznosnak tekinthető felhasználhatósága.
A tordai sóbányászat is a római időkre nyúlik vissza. Az első irat, amelyik a honfoglalás után bányászatot igazolja, 1075-ben született. A mai bánya a 17. században nyílt, és az 1930-as évekig használták. A háború alatt óvóhely volt, majd sajt érlelésére használták. Az 1990-es években vált turistalátványossággá.
Milyen sót használjunk, ha profibb szintre szeretnénk emelni az otthoni főzést? A Zsolnay Kávéház konyhafőnöke, Jaksics József azt kéri, próbáljunk elszakadni a vegyszerekkel finomított, csomósodásgátlóval kezelt sótól, és keressük a természetes sófajtákat - igazi ételminőségi ugrás lesz.
"A legkiválóbb a sóvirág, azaz a fleur de sel, ami a sószárító medencék vizének tetején csapódik ki. Ez legfeljebb a 'termés' két-három százalékát teszi ki. A víz felszínéről hálóval szedik össze a magnéziumban, kalciumban, jódban gazdag virágokat."
Az ételek utólagos sózására a konyhafőnök szerint különleges állaguk, szerkezete miatt a Himalája vagy a Maldon sót érdemes használni. Izgalmas sófajta a Camargue, Guérande, a Kala Namak és a Hawaii. A színe alapján pedig a perzsa kék só, az indiai Kala Namak szürkés-rózsaszínes só, a Hawaii vörös alaea só, vagy ugyancsak Hawaii-n a vulkanikus fekete só.
"A só gazdagítja és hangsúlyosabbá teszi az ételek ízét, még az édességekét is! Tálaláskor pedig díszítőelem is lehet" - mondja Jaksics József. Azt javasolja, hogy használjuk mértékkel, élvezzük a só ízét, jótékony hatásait, színét.
