Sokan csak Prielle Kornélia férjeként említik, és így is emlékeznek rá. Pedig Szerdahelyi Kálmán, akinek az életéről, színészetéről és szenvedélyes szerelmi életéről anekdoták sora született, a saját jogán is megérdemli, hogy írjunk róla. Az 1850-es évektől haláláig Magyarország legnépszerűbb emberei közé tartozott, a magyar színjátszás természetességének úttörője volt, és ő volt az is, aki elérte, hogy hosszabb külföldi tanulmányútra mehessen a színház megbízásából. Egészen fiatalon elkötelezte magát a színművészet mellett, jelen volt a Pesti Magyar Színház megnyitásánál, első és harmadik feleségével, Prielle Kornéliával a francia vígjátéki stílus sztárjai voltak a 19. században. A Nemzeti Színház társulatának tagja lett, és e társulathoz hűséges maradt haláláig.

Szerdahelyi Kálmán 1829. február 16-án született Miskolcon. Már gyermekkoráról külön anekdota szól. Apja, Szerdahelyi József, a kor jeles színésze, operaénekese és zeneszerzője ugyanis nem akarta, hogy fia színi pályára lépjen. Állítólag azt mondta neki:

Fiú, ha komédiássá leszel, fölkereslek a világ végén is, és főbe lőlek!

Csakhogy Kálmán vonzódása a színészet iránt már diákkorában kiderült (és a testvére, Nelli is beleszeretett a színházba, ő operaénekes lett) 16 évesen a kórust fújta a színtársulatoknál, és szeretett tréfálkozni, viccelődni. Ezért apja azt is mondogatta:

Ebből a Kálmánból soha sem lesz egyéb aljas falusi komédiásnál.

Szerdahelyi Kálmán – ez a fennmaradt fotókon látszik – mai szemmel nézve is kifejezetten helyes férfi volt. (Nekem Orlai Petrich Soma festményén egyáltalán nem tetszik, azon úgy néz ki, mint egy szürke hivatalnok.) A beszámolók szerint elbűvölő stílusú, megnyerő társasági ember volt.
Fotó: Manda és Hippostcard

1842-ben Szerdahelyi Kálmán az apja akarata ellenére leszerződött Feleki Miklós és Havi Mihály társulatához. Azután 1844-től már az apjával együtt járta a városokat. Még 20 éves sem volt, amikor 1847 augusztusában feleségül vette a kor ünnepelt, fiatal színésznőjét, Prielle Kornéliát. Hatalmas szerelem volt, és kortársaik úgy tartották, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket.

Szerdahelyi azonban még nem érett meg a házasságra, ráadásul igen kedvelt férfi volt a szebbik nem körében. „Tökéletes atléta termet, Apolló-szépségű fej, a nagyúri elegancia kvintesszenciája, a legelragadóbb beszélő hang, csupa szellem" - írták róla. Csábított és csábították, ő pedig nem tudott vagy nem is akart ellenállni a kísértésnek. „Szegény Kálmán be rossz gyerkőc volt akkor, igazán nem férjnek való... s én milyen tapasztalatlan teremtés!" - emlékezett vissza később Prielle Kornélia. 

Jól példázza korai kapcsolatukat az alábbi történet, amit Prielle mesél el, és a Budapesti Hírlapban jelent meg 1902-ben.

Egyszer kezembe került az én jó Kálmánom pénzestárcája. Kutatgattam, babrálgattam benne. De mit látok! Egy női fénykép!? Ah! Ez nem rossz! Persze bosszúra gondoltam, de nem ádázra, szenvedelmesre, hanem egy kis pajkosságra. Elővettem az ollót és bizony szivtelenül levágtam azt a pénztárcában őrzött női fejecskét és odatettem, odaragasztottam helyébe egy pincsi kutyáét. Aztán visszatettem a tárcát a helyére és vártam a hatást.

A hatásról aztán megoszlanak a vélemények, mert míg az idézett újságcikkben Prielle úgy nyilatkozik, hogy egyikőjük sem szólt egy szót sem, addig Rozsnyay Kálmán Prielle életéről szóló jegyzeteiben ádáz veszekedést szít az akció, amelynek végkifejletét Prielle nem tudta Szerdahelyinek megbocsátani.

Forrás: Arcanum Adatbázis

Amikor kitört a szabadságharc, az ifjú színész honvédnek állt, és nem is akármilyennek, ugyanis huszárrá képezték ki, ezért meg kellett tanulnia lovagolni. Feleségének állítólag azt mondta, hogy ha három évig hű lesz hozzá, és véget ér a háború, újra egymáséi lesznek. Ennél azonban valószínűbb, hogy Szerdahelyi huszárnak avanzsálása és harcba indulása csak ürügy volt a válásra, valójában a féltékenységi jelenetek oltárán vérzett el első egybekelésük. Prielle Kornélia a szabadságharc alatt megismerkedett egy huszárkapitánnyal, Hidassy Elekkel, elvált Szerdahelyitől, és a kapitányhoz ment. Más kérdés, hogy a házasság csapnivaló volt, a délceg, gazdag, színházkedvelő nemesember ugyanis a színházhoz egyáltalán nem értett, ráadásul ivott is, így néhány év múlva tőle is elvált.

Szerdahelyi Kálmán a szabadságharc után Kolozsváron játszott, majd 1850-től 1854-ig Havi Mihálynál, Aradon. 1854-ben a Nemzeti Színház szerződtette, amelynek haláláig tagja maradt. Második felesége Laborfalvi Róza húga, Benke Jozefin (más források szerint Jozefa) lett, akivel abban a Magyar utca 17. szám alatti házban lakott, amiben Jókai és Laborfalvi is, és amit az író 1857-ben vásárolt meg részben befektetési célból. (Ám mivel a lakbért sem Szerdahelyi Kálmántól, sem a barátjától, Szigligetitől nem követelte, nem igazán volt rajta haszna, ráadásul a földszinti bérlők tartozás felhalmozásával léptek le a Magyar utcai házból.)

Szerdahelyi Kálmán második házassága is válással végződött. Mivel a szerelmi életére annyira ki volt hegyezve annak idején a közvélemény, az alábbi, később hamisnak bizonyult anekdota is elterjedt róla. A színész állítólag egyszer éjnek idején beállított egy fiatal színésznővel egy öreg kálvinista lelkészhez, hogy adja őket össze, és azt mondta: „Tiszteletes uram, ezennel kijelentjük, hogy házasságra lépünk.” „Jól vagyon, tudomásul veszem, menjetek békességgel.” mondta a lelkész. Erre a fiatal pár távozott, tudván, hogy a kánoni jog szerint rendben van minden. Néhány nap múlva a pár megint beállított a paphoz. „Tiszteletes úr, válni akarunk!” Mire a lelkész ezt mondta: „Jól vagyon, tudomásul veszem. Menjetek békességgel, s nem is lesz holmi pör, mert én előre látván, hogy így fog történni a dolog, bizony be se írtalak benneteket a matrikulába (anyakönyvbe).”

Fotó: Keptar.oszk.hu

1859-ben Prielle Kornéliát is leszerződtette a Nemzeti Színház, először Katona József Bánk bánjában kapta meg Melinda szerepét. Újra egymás mellé sodródott tehát Szerdahelyi Kálmán és a színésznő. Eleinte csak a színpadon alkottak egy párt, majd a magánéletben is egyre közelebb kerültek egymáshoz. 1864-ben, amikor Szerdahelyi már válófélben volt, tették hivatalossá kapcsolatukat. Ebből az évből származhat az az aranygyűrű, amit Prielle Szerdahelyinek adott, és amibe bele volt vésve, hogy P.K. 1864. Rozsnyay Kálmán szerint ugyanakkor az is bele lett vésve a gyűrűbe, hogy „Húsz év után örök fény", utalva ezzel a szerelmesek viszontagságaira és külön töltött éveikre.

Egy vidéki jótékonysági fellépésre igyekeztek, és a hosszabb vonatút teremtett alkalmat arra, hogy kibeszéljék az érzéseiket. „Fehérvári utunkban elhalmoztuk egymást a legkeserűbb szemrehányásokkal, sértő vádakkal, kiméletlenül, úgy, amint éreztük" - írja az útról Prielle akkori kedvesének címzett szakítólevelében (aki egyébként a Nemzeti Színház intendánsa, Radnótfáy Sámuel volt). „Kálmánt szívem mélyéből szeretem, azon első szerelem ábrándjával mely az övé volt, s azon elválhatatlan ragaszkodással, melyet egy sokat szenvedett nő régi boldogságát feltalálni hiszi, melyhez egész jövője, élete van összefoglalva" - folytatódik tovább a levél. (Levél forrása: Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete, 116. oldal.)

Ettől fogva Szerdahelyi és Prielle ismét egy pár lett, s még nyolc csodálatos, szenvedélyes évet tölthettek együtt. Kornélia csecsemőként örökbe fogadott leányát, Tónikát, Szerdahelyi nagyon megszerette, és a kislány is rajongott nevelőapjáért. Pár évvel később - ismét teljes csendben - az oltár előtt is összekötötték az életüket. A házaspár a hatvanas évek végén révbe ért, polgári jólétben éltek tágas, hatszobás Vas utca 8. szám alatti lakásukban. Nagy gonddal rendezték be; könyvtáruk és szalonjuk arra vallott, hogy a műveltség fontos követelmény volt náluk. 

Szerdahelyi és Prielle úgy élték meg szerelmüket, mint ami kontinuitásban van 1847-es megismerkedésükkel. Az alábbi, Kálmán által Kornéliának írt levél szerint első házasságuk idejét tekintették évfordulónak. Utóbbi 1847. augusztus 23-án Kolozsváron történt, míg a második egybekelés 1870. márciusára esett.  

Szeretett Nőm!

Mikor e sorokat olvasod, 23 éves házasok leszünk. Köszönöm, hogy erre figyelmeztettél, mert az én figyelmemet még e szent nap emléke is kikerülte volna. 
23 évvel ezelőtt hittem, hogy szeretlek, most lelkem legmélyéből érzem; akkor örök hűséget esküdtem, most megtartom. 
Adja isten, hogy ezután zavartalan, boldog életet élhessünk, s ha te is úgy érzesz irántam, mint én teirántad, akkor az óhajtásom teljesülni fog.
Szeress édes kedves nőm, mert valóban megérdemli sírig szerető férjed.

Kálmán

Pest, aug. 22-én, 1871.

Forrás: Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete, 128. oldal.

Fotó: Manda archívuma

Sokan azt sem tudják Szerdahelyi Kálmánról, hogy a színjátszáson kívül műfordítással és írással is foglalkozott, több színdarabot és operát fordított magyarra, például Sardou: Az utolsó levél, A jó barátok, Scribe: Próféta, Offenbach: Denis úr és nője. 1856-ban írta a Rászedtek a komédiások című darabját, amit a Nemzetiben be is mutattak.

A színészről Miskolcon utcát neveztek el, a Színészmúzeumban pedig márványból faragott mellszobra, Somogyi Árpád alkotása áll.

Fotó: Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár 

A fiatalon nyughatatlan Szerdahelyi Kámán halála után sem nyugodhatott. A színész és édesapja sírja egykor a színészparcellában volt a Kerepesi temetőben, vagyis a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.

1914-ben viszont egyes parcellákat kiürítettek, és az elhunytak földi maradványait máshol helyezték el. Szerdahelyi Kálmán és Szerdahelyi József sírja ma a 9. parcellában található. Ami az exhumálásokban különös, hogy tíz évvel később, 1924-ben újabb kihantolásról számolnak be a lapok. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy mindkét beszámolóban szerepel a fentebb említett jegygyűrű, amit Kornélia kérésére Szerdahelyivel együtt temettek el. Az első beszámoló szerint érckoporsójában megtalálták P. K. 1864 jelzésű arany jegygyűrűjét, amelyet néhai Visontai Kovách László képviselőházi háznagy családja (azaz Tónika, nevelt lányuk - Mr. Foster) vett őrizetbe, míg a második, 10 évvel későbbi újságcikk szerint Szerdahelyi exhumálásakor ismét megtalálták a gyűrűs ujján a P.K. 1867 jelzésű aranygyűrűjét, amelyet „utódai a most létesülő színművészeti múzeumnak szántak". (Kerestem az ügyben az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intéztet, amint pontosabbat tudok, beszámolok róla egy új bejegyzésben.)

Kálmán sírkövéhez a tömböt Nagybányáról hozatta Kornélia, mert Szerdahelyi ebben a városban halt meg, és egyik kedvenc pihenőhelye is a nagybányai hegyekben volt. A sírkövet Lehmann Mór, a Nemzeti Színház díszletfestője tervezte. Szerdahelyi József mára megkopott sírkövét a pályatársai emelték, fia őrizte a papírlapot az adományozók nevével. A cédulán Prielle Kornélia írásával a következő jegyzet volt: „Ez ívet Kálmán azért őrizte s évenként párszor felnyitva áttekintette, hogy ne feledkezzék meg indulatoskodásai közben azok előtt, akik ez íven atyja temetéséhez hozzájárultak. Sőt, többször hálát is bizonyított némelyek iránt."

Fotó: Mr. Foster

Fotó: Lakatos Zsolt/Flickr