Egykor Pest, Buda, Óbuda, majd az egyesített főváros közlekedésének jelentős részét a céhekbe tömörült kocsisok bonyolították le. A budai bérkocsis céh 1700-ban nyert privilégiumot, a pesti csak később, 1827-ben.
A kocsik úgy lettek egyre népszerűbbek a budaiak és a pestiek körében, ahogyan az életmódjuk az életkörülményeikkel együtt változott. A bérkocsizás szinte a haladást jelentette a XIX. században, egyre több kocsi jelent meg az utcákon, szükségessé vált tehát valamilyen módon szabályozni a szolgáltatást.
I. Ferenc császár önálló ipari tevékenységként ismerte el a bérkocsizást. A szolgáltatást kétféle eszközzel lehetett igénybe venni. A kétlovas fogatú kocsi volt a fiáker, az egy fogatú pedig a konflis.
A fiáker név a kertészek (és urológiai, proktológiai problémákkal küzdők) védőszentjének nevéből ered. Szent Fiacrius ír remete volt a VII. században, és állítólagos gyógyító képességeiről vált híressé. Egy párizsi szálloda viselte a nevét annak idején; mivel az Hôtel de Saint Fiacre tulajdonosa bérkocsis szolgáltatást indított, és a kocsik az épület előtt várakoztak, a kocsikat fiacre-nak kezdék hívni.
A konflis elnevezés pedig a kényelemre utal. A franciában a confortable azt jelenti: kényelmes. A szó konfertáblis, konfortáblis alakban került át a magyar nyelvbe, innen ered a konflis szavunk.
A bérkocsisok működését a város (Buda, illetve Pest) felügyelte, és a város írta elő, melyek a kötelezettségeik és milyen jogaik vannak. Engedély nélkül nem csak nem működhettek, de a lovaikat és járműveiket sem adhatták-vehették szabadon, és az engedélyt mestervizsgához kötötték. A hatóságnak az új engedélyek kiadásakor figyelembe kellett vennie az addigi mesterjog-tulajdonosok számát is. Bár arra törekedtek, hogy zárt maradjon a szakma, a bérkocsisok száma egyre nőtt, és 1870-ban Pesten már 264 bérkocsi volt. A céheket egyébként az 1870-es években szüntették meg.
Különösen a Józsefvárosban volt sok bérkocsi, ezért is kapta a Bérkocsis nevet egy VIII. kerületi utca. „A budapesti VIII. kerületi Kálvária térről nyílik a többnyire földszintes házakkal szegélyezett Karácsony Sándor (régen Karpfenstein) utca. Valamikor ez a városrész a fuvarosok, kocsisok kerülete volt, ahogy erre utalnak az utcaelnevezések (Bérkocsis utca, Nagy és Kis Fuvaros utca) is. Ilyen régi fuvarosház volt lóistállóval, kocsiszínnel az azóta műemlékké nyilvánított, klasszicista homlokzatú Karácsony Sándor (régen Karpfenstein) utca 31–33. számú épület. Ha az utcai nagykaput kitárjuk, meglepetés erejével hat a látvány. Egy kis oázis a sivár környéken. Díszfákkal, bokrokkal, virágágyásokkal teli kert, szép, festett padokkal. Kétoldalt komfortos, egyszobás lakások, hátul, a valamikori istálló helyén szépen kialakított istentiszteleti hely.” - írja erről a Mélyenszántó blog. Az idézett bejegyzésben a fiákeresek versenyeiről is olvashatnak.
Sokszor kaptak kritikát a bérkocsisok, mert gorombán viselkedtek az utasokkal szemben, csúnyán beszéltek, előfordult, hogy megtagadták a fuvart, vagy a valósnál magasabb viteldíjat követeltek. Az is megesett, hogy valaki arra panaszkodott: túl gyorsan hajtott a kocsi.
Részben a panaszok, részben más okok miatt folyamatosan ellenőrizték és szabályozták a bérkocsisok működését, megtiltották a goromba viselkedést és azt, hogy a kocsisok durván bánjanak a lovakkal. A hatóságok próbáltak ügyelni a tisztaságra is, valamint arra, hogy a túlkapásoknak elejét vegyék.
1922-ben például bevezették a bérkocsik számozását. Krúdy Gyula ennek állított emléket egyik írásában, amikor egy pesti svindlerről írt: „Pávaszem-Schmetterling Cornél a legfurfangosabb dolgokon törte fejét. (…) Hogy boldogulását megtalálja egész egyszerűen számozatlan bérkocsin járt-kelt Pest utcáin, lehetőleg mindenfelé, ahol úri népek megfordulnak, egymás bámulásával töltik az időt, külszínes felületességgel megbeszélik a látnivalókat. (…) A „számozatlan bérkocsi” budapesti álom volt. A tündérregékből – a régi pestieknek az ifjú pestieknek előadott mesemondásaiból, az öregek csemcsegve elmondott emlékezéseiből és a kávéházak cikóriaszagú, cigarettafüstös álmaiból való volt ő. A jövő, a váratlan szerencse, az előkelőség, anyagi függetlenség, gondtalan élet és tagadhatatlanul mindenki által észrevehető jólét volt a számozatlan bérkocsi, amilyent bérelt Pesten jártában a perzsa sah, az angol trónörökös, Takowa grófja (az egykori szerb király), de Agliardi nuncius-bíbornok őeminenciája is, amikor a polgári házasság ügyében Pesten járt. Ezenkívül számozatlan bérkocsija volt Pesten minden valamirevaló úriembernek, aki általában számítani akart valamit a fővárosi életben, amint ez majd történetünk folyamán kitűnik.
A bérkocsik speciális válfaja volt az omnibusz. Ez egyszerre több személyt szállított meghatározott útvonalon közlekedett és meghatározott időközönként indul, emiatt olcsóbb volt, mint a konflis vagy a fiáker. Pesten Kratochvill János városligeti vendéglátós kezdte üzemeltetni az első járatot a vendéglője és a belváros között 1832-ben.
Hogy a bérkocsisok által kért fuvardíjból ne legyen vita, 1898-ban bevezették a taxaméter használatát. Ebből a kifejezésből alakult ki később az autótaxi, majd a taxi szó. A XX. század elején megjelenő gépjárművekkel szemben a bérkocsisok eleinte kifejezetten ellenségesek voltak, és mint az az Index taxizásról szóló cikkében is szerepelt, a bérkocsisok 1906-ban ezekkel a szavakkal fordultak Budapest polgármesteréhez:
Az automobil-fuvarozás nyilvánossá ez idő szerint nem tehető, mert az automobilok szerkezete nem elég megbízható és kormányozhatóságuk tökéletlen.
Hiába tiltakoztak a kocsisok, a technológiai változásokat nem lehetett megállítani. A taxik és saját autók térhódításával, illetve az tömegközlekedési eszközök egyre népszerűbbé válásával folyamatosan csökkent a szerepük, 1929-ben már csak 19 lófogatú bérkocsit működött Budapesten.
