Tudják, mint betelepült honpolgár, eleinte kívülállóként figyeltem a márciusi forradalmi eseményeket, aztán az évek múltával, és a hozzáolvasott irodalom növekedésével párhuzamosan egyre inkább megérintett 1848 szelleme. Nem kifejezetten az aktuális ünnep koreográfiája, mert az jellemzően magán viselte adott korszak gyermekbetegségeit, sokkal inkább a régmúlt, az az 1848-as Magyarország és atmoszféra, ami képessé vált arra, hogy összefogjon a szabadságáért.

Az első fél évszázad

Eleinte tiltották, majd a kiegyezés után szabadabban lehetett ünnepelni, így az 1880-as években már utcai ünnepélyt is rendezhettek. A megemlékezések egyre látványosabbak lettek, mígnem a forradalom ötvenedik évfordulóján nemzeti ünneppé nyilvánították április 11-ét. Azt a napot ünnepelték, amikor beiktatták az áprilisi törvényeket, március 15-e üzenetét ugyanis túlságosan lázítónak vélték, ezzel a kompromisszummal viszont az uralkodó is meg tudott békélni.

1910-es években az ünnepek tradicionális stílusúak voltak, őrizték az elődök eszmeiségét. A régi belváros ekkor már nem állt. Az Erzsébet hidat 1898 és 1903 között építették meg, és a munkálatokkal egy időben (mint arra egy friss Index videóban Saly Noémi művészettörténész is rámutat) az egész régi belvárost ledózerolták, hogy helyükre hatalmas bérpalotákat építsenek. Így sem a Március 15. tér, sem a körülötte lévő pár emeletes polgári házak, sem az egykori Pilvax kávéház épülete nem maradt meg az utókornak.

Váci utca a mai Március 15. tér felől dél felé nézve, háttérben az Angolkisasszonyok temploma, előtérben az ekkori Rózsa tér. A felvétel 1895 körül készült. Fotó: FORTEPAN, Klösz György.

Mindenki maga szájíze szerint fordítaná

Az első világháború után aztán fordulatot vettek a március 15-ék. Voltak állami megemlékezések, de a forradalmi hevülettel nehezen kezdett valamit az uralkodó Horthy-éra, ezért nem annyira az impulzív Petőfire, mint a bölcs és nyugodt Széchényire koncentráltak. Mindezt remekül bemutatja az alábbi néma világhíradó, amelyben a legfőbb helyszín, a Szabadság téri Irredenta emlékmű is látható. A régi viseletet megőrizték, ugyanakkor érdemes megfigyelni az első képsorokon feltűnő gyerekeket, akiknek arca és ruházata árulkodik a nehéz körülményekről. 

Mindeközben az uralkodó hatalom ideológiája mellett az ünnep alkalmából elkezdték megmutatni magukat az aktuális ellenzéki erők is, akik akkoriban (1923-as és 1924-es megemlékezéseken tüntetések is voltak) előszeretettel hirdették - remekül ráérezve, hogy Petőfi kevesebb figyelmet kapott -, hogy ha Petőfi élne, szocialista lenne. Az ünnep, feltehetően az eltelt idő hatására is, egyre kevésébé emlékezett a történelemre, inkább szimbólummá vált, amit mindenki a saját íze szerint igyekezett keretezni.

Az alábbi, hazafias hangulatú filmtörténeti videóban, 1933-as március 15-én Pesterzsébeten Csizmarovics Mária honleány, 48-as honvéd huszárhadnagy sírjánál tartanak megemlékezést. „Magyarnak lenni, megújhodni, magyarnak lenni máma nem más, mint szenvedni és tűrni, magyarnak lenni nem más, mint megváltódni tudni azok vére által, akik egyszer pirosra festették a zöld mezőt. Magyarnak lenni máma: végigálmodni az egész gyönyörűséges ezeréves múltat, abból mindent kigondolni, abból mindent kiérezni, abból mindent cselekedni tudni és abból, vagy azért, ha kell, tűrni tudni, ez máma magyarnak lenni” -  hallható a filmen Chikán Béla polgármester (Chikánt később, 1939-ben Pest megye nyilas alispánja, Endre László távolíttatta hivatalából, a második világháború után internálták. Végül azért szabadult ki, mert közismert volt Endrével való szembenállása - olvasható Pesterzsébet honlapján.)

Elkezdték, mi befejezzük

A második világháború utáni évek hatalomgyakorló rendszere újfent törekedett valami hasznosat kihozni az ünnepből. Ezért úgy interpretálták a márciusi forradalmat, mint aminek célja valójában a proletárforradalom volt, és mi sem egyértelműbb, minthogy a jelen feladata ezt befejezni. Mindehhez új nimbusz dukált, és ezt Kossuthban találták meg, ezért is hozták létre a Kossuth-díjat (az alábbi világhíradóban 90-et osztanak ki belőle) és nevezték el a rádió egyik csatornáját  Kossuthról.  

„Innen a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Kongresszusáról mondunk újra köszönetet felszabadítónknak, a hatalmas Szovjetuniónak és bölcs vezérének, a magyarság nagy barátjának, Sztálinnak, [itt persze Taps] akik annyi évszázad után végre leverték kezünkről a bilincset és megnyitották előttünk a szabadság, az újjászületés útját. [...] Tudja, hogy amiért hiába küzdöttek Rákóczi kurucai, Kossuth honvédei, az 1919-es forradalom vörös katonái, azoknak a céloknak az elérését most a történelem lehetővé tette" - magyarázta Rákosi Mátyás az 1949-es ünnepségen.  

Valahogy mégsem sikerült gördülékenyen beilleszteni március 15-ét a kommunista diktatúra népünnepélyeibe. 1951-ben ezért hirtelen úgy döntöttek, többé nem tartanak aznap munkaszüneti napot. Lassan, de biztosan elhalványultak a március 15-ék.

A márciusi ifjak örökké élnek

Persze, ezt lehet úgy értelmezni - és a legtöbben így is szoktak érvelni -, hogy túl sok ünnep volt ebben az időszakban egy rakáson (Rákosi születésnapja és az ún. felszabadulás ünnepe, április 4-én).

Számomra mégis inkább azt sugallják a történések, hogy a márciusi ifjak esélyt kaptak arra, hogy egyszer, valamikor a távoli jövőben az emberek - és nem a pártok - úgy gondoljanak vissza rájuk, ahogyan az méltó, és úgy emlékezzenek, hogy az akkori történelmi realitást próbálják megérteni.