Beleülni egy régi autóba, csak menni az úton kellemes tempóval, és elsüppedni az autó szagában, aztán megnyomni a gázt és érezni, ahogy az egész, precízen kimunkált kasztni megmozdul alattunk - ilyen, amikor krúzolunk a napsütésben.
Az oldtimerek szerelmesei sem pénzt, sem energiát nem sajnálnak arra, hogy idejük tetemes részét az autókra áldozzák, és úgy tudnak ragaszkodni autójukhoz, mintha az legalábbis a gyermekük volna. Nem véletlen, hogy ez az életérzés gyakran a tulajdonos társát sem hagyja hidegen, így amikor hosszabb útra kelnek, akkor a párok együtt indulnak el, hogy teljesítsék a nem mindennapi kihívást.
Annak idején majdnem pontosan egy ilyen autó birtokosa lehettem évekig, mint a feljebb látható BMW, amit akkoriban EMW 327-nek hívtak és 1954-ben gyártották (az EMW eredetileg BMW gyár volt, de miután Szovjetunió megszállta az NDK-t a gyár is a kezükbe került). A különbség csak annyi volt, hogy míg az enyém 1940-ben készült és közel kétezer darabot gyártottak belőle, addig a fenti szériából (1946 és 1955 között) csupán 505 darabot készítettek - így nyilvánvalóan az értéke is jóval nagyobb. Érdemes megfigyelni, hogy a klasszikus BMW vesék már itt is látszódnak, míg maga a vonalvezetés sokkal robosztusabb és lehengerlőbb.
Passautól Budapesten át Bécsig
Akkor is szerettem a veterán kocsikat, amikor még egyáltalán nem számítottak annak, éppen ellenkezőleg. A húszas években az emberek megőrültek egy-egy exkluzív modell láttán, rohantak ki a házakból, hogy közelebbről is megnézhessék az autógyártás remekeit. Nos, pénteken magam is így siettem le a szálló garázsába, mert végig akartam nézni, ahogy a Németországból érkező, mintegy 26 autóból álló oldtimer team begurul a boxokba. Elképesztő hangjuk és illatuk volt! Teljesen átalakították a garázs légkörét: egyszerre változott át múzeummá és egy nagyon is élő időutazás helyszínévé. Mindezt tetézte, ahogy a sofőrök fáradt, mégis elégedett mosollyal kikászálódtak a néha rendkívül szűk terű sportautókból.
Megsúgom: az oldtimer csapat tegnap délután indult Budapestről Egerbe, így estére biztosan odaértek. A turné következő állomása tudomásom szerint a magyar rónaság és a Balaton, ahonnan Bécsbe suhannak majd a szépséges vasak. Az oldtimereket ugyanis „vasaknak" hívják a beavatottak.
Mussolini, Sophia Loren, Marcello Mastroianni
A világ egyik leghíresebb autómobil és oldtimer gyűjtője a Bologna melletti kis településen élő Mario Righini, aki édesapjától örökölte meg az öregautó-bizniszt. A gyűjteményének alapját a második világháború utáni időszakban találta meg, észrevette ugyanis, hogy milyen sok elhagyott, utcákon heverő autó van a városban. Bölcs előrelátással összeszedte ezeket és gondot fordított rájuk. A rengeteg járműnek aztán helyet is kellett találni, ezért a család megvett egy 17. századi lovaskaszárnyát, amit később gyönyörűen felújítottak (ott is élnek).
Ebben az épületben a pincéjétől a padlásig autók, motorok és alkatrészek vannak. Jelenleg mintegy 300-400 darab jármű - gőzautó, elegáns cabrio, régi forma 1-es autó, veresenymotor - van a tulajdonában, köztük olyan darabok, amelyek Mussolini, Sophia Loren, vagy Marcello Mastroianni tulajdonában voltak. Righiniéknek persze van professzionális restaurátor műhelyük is, és kevés olyan alkatrész van, amit ne tudnának megszerezni.
Az 1910-es évek Budapestjén még a konfliskocsiké, fiákereké volt a terep, a húszas évektől azonban egyre inkább az autóé lett a főszerep, amely 25-40 km/h-s sebességével hamar kitűnt a többi közlekedési eszköz közül. Mivel még nem túl sok polgárnak volt négykerekűje, sokat „személyesen", azaz tulajdonosához köthetően ismertek az emberek. Pontosan vissza tudom idézni a korszakváltást a húszas és harmicas évek között: egyik nap még belefért, hogy lovaskocsival közlekedtünk az utcán, de következő napon arra eszméltünk, hogy mintegy tízezerrel csökkent a lovak száma, és nagyjából ugyanennyivel nőtt az autóké.
Bently S II Continental
Szenvedélyes szerelem
Amikor egy oldtimer brigád útnak indul, hiába vannak Porschék és Ferrarik a csapatban, nem száguldoznak az autópályán. Persze, egy Jaguar E-type 319 a maga 12 hengeres motorjával simán bírná a sebességet, ugyanúgy egy Bently S II Continental, de egy Citroene Dyane-nek (kacsa) már nehézséget okozna, ezért az oldtimeresek jellemzően 80 km/h-val közlekednek az autópályán. Egyébként utóbbi, ha nem is gyors, de a legmegbízhatóbb autók közé tartozik, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a szóban forgó járgány a maga 600 köbcentis motorjával végigcsinálta a Párizs-Peking távot. Angliai jóbarátomnak, az évtizedek óta oldtimereket hobbiból felújító Richardnak köszönhetően többször vettem részt ilyen kirándulásokon, és biztosíthatom magukat, hogy ezek a teljesítménytúrák nem a száguldásról szólnak.
Ebben az olvasatban az autó nem csupán használati tárgya a tulajdonosoknak, sokkal inkább olyan mintha egyszerre a gyermeke, szerelme, társa lenne. Richard például sokat mesélt arról, mennyire nehezen értetették meg odahaza a szenvedélyét. De hiába próbálta, nem tudott leszokni róla. Így nem egyszer megesett, hogy munka után nem a vacsoraasztalhoz, hanem a garázshoz húzta a szíve, ahol órákat, sőt napokat, akár heteket (!) töltött el egy-egy apró alkatrész felújításával.
Citroene Dyane
Oldtimernek számít minden 30 évnél idősebb autó, a youngtimernek a 25 év felettiek. Kedvezmények vonatkoznak rájuk: a biztosítás összege kedvezőbb, sem vámot, sem súlyadót nem kell rájuk fizetni, és a műszaki vizsga időtartama öt évre szól. Az oldtimereken belül is vannak különböző minősítésűek: a szakmailag kifogástalanul restauráltak muzeális minősítést is kaphatnak. Mindezt külön minősítő bizottságok ellenőrzik, amelyek alaposan átnézik adott autó minden elemét.
Szétfűrészelt kasznikat kutatni a nagyvilágban
Az egyik legizgalmasabb történet, amit Richardtól hallottam a második világháború alatti szétfűrészelt alvázak esete. Ebben az időben sokan kényszerültek arra, hogy mezőgazdasági gépek híján a drága autókat alakítsák át munkagépekké, traktorokká, fűnyíróvá, ekévé - ezért szét kellett fűrészelniük az autók kaszniját. Ma sem ritka, hogy a restaurátorok ilyen, sokszor felismerhetetlen állapotban veszik meg az autók alapját, hogy aztán precízen összehegesszék.
Iszonyú sok, az ember el sem tudja képzelni mekkora munka egy 40-60 éves autó újjávarázsolása. Fél évig, sőt akár egy évig is eltarthat! De a legjobb restaurátorok még a szagát is vissza tudják adni az autóknak - legalábbis így tartja a mondás.
Ezt a két típus is tiszteletét teszi most nálunk: a felső képen egy Mercedes 220 A (1952) cabriolet, míg az alsón egy Mercedes 220 S (1957) cabriolet látható.
Amikor először mentem ki oldtimer börzére, szinte semmit nem tudtam erről a világról. Hatalmas hangárban, óriási ládákban hevertek a különböző alkatrészek, és Richard elképesztő összegeket fizetett ki egy-egy alkatrészért, amelyek látszólag ócskavasnak néztek ki, miközben állítólag aranyat értek a felújítása során. „Ezeket az alkatrészeket már sehol nem gyártják a világon" - magyarázta. Ha egy darab hiányzik, vagy javíthatatlanul megkopott, nincs más esélyed, mint megkeresni, és erre a börzék a legalkalmasabb helyszínek".
Azt, hogy mi mennyibe kerül egy autóhoz - illetve, hogy maga az autó mennyit ér/érhet - elsősorban a gyártási darabszám dönti el. Ezen belül is lehetnek azonban olyan ritkaságok, amelyek a sorozatszámuk alapján limitáltnak számítanak. Itt vannak például az 50-es években gyártott Mercedes 220 A cabrioletek, amelyek kifejezetten drága autók, 100-150 ezer eurót érnek nagyságrendben. Annak idején pedig a legmenőbb autóknak számítottak, grófok és sztárok vásárolták őket előszeretettel. Ugyanakkor némiképp csökkenti az értékét, hogy megjelenésekor az akkori viszonyokhoz képest sokat, több mint kétezret gyártottak belőlük.
Jaguar E-type 319 pihen a garázsban az indulás előtti napon.
Száguldás, Porsche, Szerelem
A Porschékat különösen szeretem, mert ezeknek az autóknak tökéletesen egyben vannak az arányaik. Stílusos kerekítéssel oldották meg a motorháztetőt, és a csomagtartója is egészen nagy a két személyes belső térhez viszonyítva. Nem mellesleg a mostani oldtimer csapatban is utazik két Porsche: egy 356 B (1961) és egy 356 C (1965). Ezek az autók akkoriban nemcsak nagy sebességgel közlekedtek, de igazi látványosságnak is számítottak - a csúcsmodellben 1,6-os motor és 75 lóerő volt (a másik típusa 1,5-ös és 55 lóerős volt).
Szegény James Dean ezt már nem tudta kipróbálni, mert közel tíz évvel korábban ennek a típusnak az elődjével, egy 550-es Porsche Spyderrel száguldott, amikor az országúton ment hazafelé és aláfutott egy másik autónak. Aki igazán szerelmese ezeknek a kocsiknak, annak feltétlenül meg kell látogatnia Franz Wittnert, aki egy kis faluban lakik és kifejezetten ezekkel az autókkal, továbbá Mercedesekkel foglalkozik. Wittner úrnak nemcsak restaurátor műhelye van, hanem múzeuma is.